Tűz és föld

Portré Lukáts Kata kézművesről

„Lukáts Kata varázslatos kerámiáinak kiállításával újranyílik szeptember 6-án a Kézfogó galéria.”
Így kezdődött a meghívó, és kezdődött vele újfent a viccelődés is. Esküvők lesznek ott talán? Még az is lehet, de elsősorban kiállítások és koncertek lesznek ott ugyanúgy, mint amikor több mint tíz éve először csendült ott muzsika és megteltek képekkel a falak. Betegség miatt volt az utóbbi években zárva. S most, hogy újból életre kelt, marad a név, mert hátha sikerül már egy őszinte, erős kézrázást elősegíteni ezzel is azok között a régiek és újak között, akik még mindig nem vették ki a kezüket a zsebükből.

Lukáts Katát megismerni, bevallom, nem kis feladat. Bár sokan ismerhetik, hiszen legalább két évtizede itt él, jelenleg az iskolánkban napközis tanító néni, de annyi mindennel foglalkozik, hogy leginkább azt volna könnyebb elmondani, hogy mivel nem… Csak kapkodom a fejem, ahogy mesél, és közben igen nagy elánnal ugrál egy ezer fokon izzó kemence, meg egy ronda, valamikor olajoshordó között, aztán rohan a gázpalackhoz és leönti vízzel, a frászt hozva rám, szóval nagyon ügyködik, és teszi ezt egy bőrruhában – a bőr nem gyullad meg?: csodálkozom tisztes távolból –, a fején meg egy kendő, rajta egy kapucni, meg még valami sapka is, óriási védőszemüveg, egyszóval elég rémesen néz ki ez az egyébként nagyon csinos hölgy. Közben ilyeneket mond: „Ez a szutykos hordó a redukciós tér. Le kell folytani, hogy ne jusson oxigénhez, mert ha nem kap oxigént, akkor kiderül, hogy tud-e játszani…” Csak remélem, hogy nem élőlény van abban a hordóban. Aztán hátrálok, mert miközben abból az ezer fokos, már tudom, hogy kemencéből – ki gondolná a nyitott fészer füvére kirakott, ütött-kopott valamiről ezt – egy jó hosszú piszkavassal, halált megvető bátorsággal kis, színes cserépdarabokat varázsol ki a tűzből és dobja a lábam elé, miközben megnyugtat, hogy ez nagyon mérgező. Persze rögtön kiderül, hogy csak a füstje. Tovalebben, és boldogan sorolja: „Látod, ez perzsakék, ez meg milyen gyönyörű vörös, és a türkiz… Megvettem egy hagyatékot, rengeteg máz volt benne, és most próbálom…” – de nem tudom meg, hogy mit próbál, mert elmélázok kicsit ezen a hagyatékon. Nekem eszembe nem jutna a bútorokon, könyveken, miegymáson kívül mázhagyaték, de egy keramikus naná, hogy a mázra gondol. Ami egyébként por, aztán abból kutyul…Te jó ég! Mi mindent kell itt nagy sebességre kapcsolva bűvészkedni, amíg megszületik egy szép tál vagy csempe vagy pohárka, olyan tárgyak, amiket elhozott a kiállításra. Soha többet nem fogok alkudni, ha valami ilyesmire fájdulna meg a fogam. Iszonyú nagy munka. Ez a rakuzás meg különösen, mert azt nem mondtam még, hogy rakukerámiákat készít Kata. Halványtürkiz vagy perzsakék sejtésem sem volt idáig, hogy ez mit jelent, de már tudom, hogy a raku egy japán technika. Itt nem korongoznak szép formákat, itt kézzel formázza a samottos agyagot, aztán kiégeti, ebben az ezer fokosban, vigyázva hogy nagyon szárazon tegye be, mert ha vizes, akkor szétrobban, aztán mázazza – micsoda szó, mázazza, legalább olyan fura, mint maga a folyamat, mert annak nagy része az izgulás, a várakozás, hogy milyen is lesz a máz, ami igen öntörvényű valami. Szépen összefolynak benne a színek, de úgy, ahogy ők akarnak, aztán újabb kemence és sütés. Előtte valami zsengélés van, ha jól jegyeztem meg. Ezer bocsánat, ha felcseréltem volna a fontos és pontos tennivalók sorát.

A mulandó, a befejezetlen, a szerény, az alázatos, a mindennapi, a szokatlan, az egyedi dolgok szépsége a japán raku. „Ezt nem én mondtam – tiltakozik Kata –, én nem tudok ilyen összeszedett lenni. Azt is mondják, hogy A ráérő idő élvezete.” Hogy ezt jelentené a raku?
Na jó. Ezzel még barátkozom. Mindenesetre a tárgyak, amelyeket Kata megálmodott, különlegesek és nagyon szépek. Pedig nem is oly rég csinálja. Mindössze másfél éve. Szentendrén látta meg az első rakukerámiát, azonnal bombázta a művészt, hogy tanítsa meg neki, de ő, tán konkurenciát sejtvén, csak hitegette. Mások is. Aztán a kerámiaparkban – ilyen is van? – megtanult kerámiázni, mozaikozni. Budán, a Erőd utca sarkán van egy ház, ahová 100 négyzetméternyi mozaikot készített, sokan Barcelona Gaudiját emlegették. Közben volt valami betonnal kapcsolatos tanulmány is, műszaki egyetemistákkal együtt tervezett és épített a Gellért mellett, és mindez úgy kezdődött hogy ez a Somogy megyei, nagybajomi lány latin-magyar szakot végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Közben megismerkedett Malgot Istvánnal, aki – hogy Katát idézzem – rohadt jó szemináriumot vezetett, és bevette őt a „Minden rendbe jön, szerelmem” című színdarabjába, amely Müller Péter Sziámi egyik dalát idézi. Azzal a Katona József színházban szerepeltek, meg Miskolcon, Sopronban, a próbák meg mindig itt voltak, Pilisborosjenőn. „Malgot itt akart tartani, de visszamentem Szegedre, és elvégeztem az egyetemet. Várandós lettem az első lányommal – milyen szépen mondja. Rég hallottam így. Nem terhes, nem állapotos, hanem várandós. – Magó most 23 éves, és Londonban jár művészeti egyetemre. A másik lányom, Szofi 12 éves, és már ő is rajzol. Egészen jól.”

Azt nem mondtam még el Katáról, hogy gőzerővel fest. A tájat, a természetet imádja. Nagyon szeretne egyszer a képeiből egy kiállítást. Semmi kétségem, biztosan sikerül neki. Mesél indiai útjáról, találkozásáról a dalai lámával, de még innen is oda kanyarodik, hogy kiállítani nem szeret igazán. Azt szereti, ha megveszik és használják a tárgyait. A rakukerámiáit először mégsem vásárban – ahová előszeretettel jár – mutatta meg, hanem fogott egy pokrócot, leterítette itt, a levendulással szemben, a nagy platán alatt, kirakta a portékát, és jöttek-mentek-vettek a turisták.

Még azt sem mondtam el róla, hogy az egyetem után nem tanárként helyezkedett el, hanem főleg masszírozásból élt, amit egy ausztrál terapeutától tanult, ezt még most is műveli, kitanulta vagy megtanulta a Waldorf-tanárságot, játszott egy cigánylányt egy ‘56-os filmben, és a véletlen egyszer úgy hozta, hogy élete akkori párjával megvették Malgot István házát itt, Borosjenőn. Cirkusztáborban is volt, megtanult egykerekezni, meg valami más kunsztot is, csak azt nem tudom, hogy kell leírni. Ez egy kifeszített hevederrel kapcsolatos dolog. Néha ír, főleg verseket, és énekelni szeretne, de azt nagyon. Már előfordult, hogy népdalokat énekelt közönség előtt, kicsit másképp, kicsit magára formálva. Improvizálni szeret. A tűz és a föld. Ez a kettő, ami élteti. „Az ember az nem egyféle, az sok.” Hát Katára ez a mondat igazán illik. Csak győzzék utolérni, akik vele vagy mellette élnek… Most valószínűleg éppen fekvőtámaszokkal erősíti magát, mert három hétre bezárt az uszoda, ahol edzeni szokott, és nem hagyhat ki ennyi időt, ugyanis indul hamarosan a seniorok országos versenyén mellúszásban. Most Hódmezővásárhelyen rendezik. Legutóbb ezüstérmet hozott. Nem tudom, hogy épp most melyik vásárban találkozhatnánk vele, de a Mandelbrot Pékség adventi vásárán biztosan itt lesz.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/8 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/