Az gyüttmentekről

Bemutatkozásként: egy valaha volt fiatal gyüttment írja e sorokat, én, aki egyébként egy a viharsarokból származó sváb család sarja. A nyolcvanas évek közepén gyüttem először, egy barátommal közösen próbáltunk egy pici parasztházból valahogy két fiatal család számára alkalmas lakot kialakítani. Az élet fordulatai miatt a terv zátonyra futott, így azután a szó szoros értelmében gyüttment lettem, gyüttem oszt mentem. Vettünk egy lendületet a nagyvilágban és a kilencvenes évek végén gyüttünk másodszor, ezúttal az egykori házikó közvetlen szomszédjába, és ezúttal sikerrel.

Nem vádolhat ezek után senki sem azzal, hogy különösebben bizonytalankodnék, hol is szeretnék élni. Itt. Itt nőttek fel és innen röpültek ki a gyerekeim. Ha ma a tükörbe nézek, azt mormogom, nézd mán, egy öreg gyüttmaradt!

Szóval csak annyit szeretnék csöndben megjegyezni a fel-fellángoló gyüttment problematikához, hogy azokról, akik tudatosan választották Pilisborosjenőt lakóhelyükül, egy dolgot jó okkal feltételezhetünk: számukra ez a hely olyan értékekkel bír, amik igen fontosak voltak számukra. Az őshonos lakosokkal más a helyzet, számukra ez a környezet első sorban is természetes. A megszokás szemüvegén keresztül nézve az idegeneket megragadó értékek talán ki sem domborodnak annyira, nem is tudatosulnak. Vagy ha tudatosulnak is, az illető számára nem feltétlenül ezek a legvonzóbb értékek. Ha végigkérdezgetnénk az őslakosságot, ha szabadon választhatnál, ugyan hová mennél? – bizonyára kapnánk mindenféle választ, nem csak azt, hogy nem mennék én el innen a világ minden kincséért sem sehova.

Mi ebből a tanulság? Hogy talán nem kellene a szerelemből idetelepülőket közellenségnek tekinteni, akik valamit tönkretenni jöttek.

Nem sok kétség merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy mik is voltak azok az értékek, amik az ideköltözöttek számára a legfontosabb vonzerőt jelentették. Nem, tényleg nem az utak minősége. Sokkal inkább a csönd, a nyugalom, a falusias környezet, a természet közelsége és páratlan szépsége, ráadásul mindez a főváros elérhető közelségében. Ha az ember rálelt erre a kivételes együttesre, és megvalósította célját az ideköltözéssel, nem az a legtermészetesebb, hogy védelmezni akarja? Mi értelme lett volna a keresésnek, a kiköltözéssel kapcsolatos erőfeszítéseknek és áldozatoknak, ha utána hagynánk mindezt szertefoszlani?

Szomorúan hallgatom, ahogy az őslakosok bizonyos körei ironikusan köszörülik nyelvüket a gyüttmenteken: ezek csak ide törekednek és nyomakodnak, aztán ha sikerül nekik, azonnal követelni kezdik, hogy most meg már tegyük ki a Megtelt táblát.

Bocsánat drága falubélieim, hát nem ez az egyetlen következetes és emberileg érthető viselkedés? Így tettem annak idején magam is, és eszembe nem jutna ezért bármiféle lelkiismeret furdalást érezni. Vagy mástól elvárni, hogy ne így tegyen.

Inkább állok meghökkenve az előtt a szereptévesztés előtt, amikor a falu jelenlegi vezetője inkább tekinti magát annak a 4-5.000 ember képviselőjének, akiket az elképzelései szerint az elkövetkező években még Pilisborosjenőre kellene költöztetni, mint az enyémnek, aki idestova elég régen itt lakom.

Meg akarja védeni őket az én „önzésemtől”. Bár azt nem tudom, hogy értékként mit kínál majd föl, mert ami az eddigi kitelepülőket vonzotta, azokat éppen ezzel a stratégiával teszi tönkre.

Kő, beton és üveg lavinával el lehet árasztani bármelyik területet, az ugyanolyan jellegtelen lesz akárhol is van, bármilyen volt is előtte. Emlékszik még valaki a 20 évvel ezelőtti Ürömre? Tudom, hogy vannak olyanok, akik számára az ilyen környezet nemcsak hogy elfogadható, de pozitív jelzőket is találnak rá, mondjuk a korszerűségére hivatkozva: modern Dorf. Ezek egymással szemben álló álláspontok.

Az épüljenek lakóparkok program ellentéte viszont egyáltalán nem az – mint ahogy azt a jelenlegi vezetés szeretné a köztudatba elültetni – hogy ne épüljön semmi. Olyan dolgok épüljenek, amik a meglévő környezet szerves folytatását jelentik.

Arra hivatkozni, hogy neked itt kevesebb szavad van, hiszen nem élt itt a dédapád, akkor lehetne, ha én lennék az, aki meg akarja változtatni a település karakterét. A fordított esetben azonban egyáltalán nem gondolom, hogy méltányolnom kellene a dédpapa összevont szemöldökére való hivatkozást. Itt kirajzolódik egy valós ellentét, amiben ráadásul az egyik oldalt erős ingatlanspekulánsi hátszél támogatja. Nem várom el sem magamtól, sem a hozzám hasonló helyzetben lévőktől, hogy meghátráljanak, veszni hagyják, amiért annyit küzdöttek. Össze fogjuk mérni az érdekérvényesítő képességünket. Jó lenne, ha a település lakosai számára világossá válna, mi között választanak.

A falu titokzatos Mikes Kelemenje, aki választások közeledtével szorgalmasan töltögeti a postaládákat iránymutató röpirataival, egy magánbeszélgetésben egyszer csak fölvetette: nem értem egyébként, hogy mi a bajotok a polgármesteretekkel. Miért nem emeltek inkább szobrot neki, ha nem akartok változásokat?

Bizonyára sok tapasztalat rejtőzik e keserű kérdés mögött. Kudarcok, több évtizedes eredménytelenség beismerése. Akár maradhatna is így?

A magam részéről valahogy nyugodtabb lennék, ha a falunak a jövőben olyan vezetése lenne, amelyik nem egyszerűen csak nem tudja kivitelezni a mindent belterületbe vonósdi, beépítősdi koncepcióját, hanem nem is akarja.

Szeretettel köszöntelek kedves Olvasó, ha idáig eljutottál az olvasásban. Még talán arra kérnélek, ébreszd fel a szomszédod is. Már ha nem akarod, hogy arra ébredjen, hogy olyan helyen lakik, ahova tulajdonképpen nem akart volna költözni.