A Stromfeld Aurél-barlang

Helyek a hegyen extra

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a környék sok-sok kisebb és nagyobb barlangja közül a legizgalmasabb éppenséggel a faluhoz a legközelebb van. A játszótérről tizenegy perc alatt értünk oda nyugodt tempóban, a távolság alig egy kilométer.

Persze tudni kell, hol térjen le az ember a járt útról, mert jelenleg csak egy vadcsapásnál alig kijártabb átjáró vezet keresztül a bozóton a Vendel-hegy túloldalán. A kálvária mögötti, lapos tetejű dombnak a Solymár felé néző oldalán nyílik a barlang, amely körül évek óta szorgos munka folyik. Aki gyerekekkel vagy éppen kutyasétáltatás közben az utóbbi években fel-felkereste a helyet, csodálkozva figyelhette, hogyan tágulnak a földalatti üregek bejáratai, és a kitermelt sziklákból és törmelékből hogyan épülnek impozáns teraszok a meredek hegyoldalban.

Szenthe István

A feltárást Szenthe István geológus vezeti, aki egyúttal a barlang felfedezője is. Az idei ősz egyik hűvös, de napfényes délelőttjén az ő társaságában látogattunk el a helyszínre, hogy megtudjuk, mi az itt folyó munka célja és ez miért lehet érdekes Pilisborosjenő lakói számára is.

„A Nagy-Kevély környékének karsztjelenségeiből írtam a szakdolgozatomat, tehát alaposan bejártam ezt a vidéket, elég sok bakancstalpat elkoptattam – meséli a geológus. – Bizonyos jelek nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy itt valami üregnek kell lennie a föld alatt.”
Ekkor, 1969-ben, a barlang mai bejáratának a helyén csak egy apró rés látszott a sziklafal és az alatta felgyűlt fekete talaj között. Ez így is maradt több mint negyven éven át.

Szenthe István az ország és a világ más pontjain dolgozott, kutatott Kubától Ausztriáig, de az Aggteleki-karsztban lévő Julcsa-barlang első aranykincsének a megtalálása is az ő és barátai munkájának eredménye. Végül hét évvel ezelőtt visszatért a Vendel-hegyre.
„2012 decemberében néztük meg először a társakkal, akkor kezdtünk el itt serénykedni.” A hátizsákból előkerül a vaskos építési napló, látszik, hogy lapjait nem keveset forgatták, méghozzá kint a terepen. „A feltáró munka 2013. július 12-én kezdődött, most pedig a századik munkanapon is túl vagyunk.”
A barlang valójában két barlang, amelyek egymástól néhány lépés távolságra helyezkednek el. A nagyobbik két egymásba nyíló teremből áll – az ilyet persze csak barlangász nyelven hívják teremnek, hiszen csak guggolva, behúzott nyakkal járhatóak. A belső teremből mesterséges járat nyílik a hegy mélye felé két irányban is. Ezeket a kutatócsoport kezdte el a kőzetbe vájni abban a reményben, hogy tíz méteren belül újabb természetes üregre bukkannak, amire a geológus szerint reális esély mutatkozik.

„Magyarországon nincs másik hely, amely ezt a homokkő-dolomit egymásra települést ilyen informatívan tudná bemutatni. Nemcsak a felszínt tudjuk megnézni, de alá is be tudunk bújni, így tanulmányozhatjuk a hegy kőzettani felépítését.” Tengerszint alatti földcsuszamlásokról, szökőárak következményeiről mesélnek a szakavatott szemeknek a kövek.

A földtani érdekességeken túl azonban a hely régészeti jelentősége az, ami megragadja a fantáziánkat. „A barlang föltárásánál hamar kiderült, hogy itt előttünk is jártak különböző korokban emberek. Elveszett, elszórt tárgyaikat gondosan begyűjtöttük, ez alapján pontosan tudjuk, hogy az itt lévő táj a rómaiaknak a keze munkáját viseli magán. Ez a vidék a rómaiak előtt, időszámításunk szerint 300 környékéig sziklás hegyoldalakból állt, amelyeket a rómaiak a monumentális építkezéseikhez lefejtettek. Pénzérmeleletek alapján pontosan tudjuk, hogy mikor voltak ezek a fejtések. 330 körül itt a rómaiak hatalmas kőbányákat üzemeltettek, innen vitték le a jó minőségű követ Aquincumra, vagy a mai Flórián tér környékén lévő építkezéseikhez. Ez itt már régen nem érintetlen természet, ez egy lefejtett kőbányavidék volt. Az ezután eltelt 1700 év alatt alakult ki az a táj, amit látunk.”

forrás: Stromfeld Aurél-barlang Facebook oldal

A kőbányászat azzal a következménnyel járt, hogy egyrészt a sziklás táj képét örökre megváltoztatta, másrészt kisebb omlásokat indított el a hegyben. „A barlang maga dolomitban volt, amire a homokkő települt. Amikor a rómaiak lefejtették a homokkövet, akkor ez a fagynak nem ellenálló dolomit elkezdett lepusztulni, ezért most a kőfalak állékonyságának a fönntartása az egyik fő feladatunk. Mit jelent ez? A köveket lazító bokrok irtását, repedések elzárását cementpéppel, sziklahorgonyok befúrását…”

Amikor a dolomit fölött a stabilizáló homokkő a bányászat következtében eltűnt, a barlang beszakadt. Teltek a századok, és az elhagyott kőbánya területén keletkezett 30 centiméternyi talaj.

„A dolomit fehér, a talaj fekete, tehát jól látni a rétegeket. Ebből a fekete talajból, a rómaiak utáni kor rétegéből került elő az az edényke, amely a mintázata alapján egyértelműen Árpád-kori volt, egészen pontosan valamikor a 9-10. század környékére tették a régészek. Az edénykében nem aranypénzek voltak, hanem valamilyen galambszerű madárkának a csontváza, amely egy nagy vas kötőtűvel át volt szúrva. Tehát egyértelmű, hogy sámánisztikus tevékenység folyt itt a helyszínen. Valószínű, hogy a kereszténységre átállás időszakában létezett még ilyen hagyománytisztelő áldozatbemutatási gyakorlat, és erre a Stromfeld Aurél-barlangnál találtunk tárgyi bizonyítékot.”

„A római szint alatt meg ott van az őskori cserépedénytömeg, ami megint rendkívül izgalmas. A cserépedények egy része egyértelműen használati edény volt. De egyetlenegy darabról, ami majdnem hiánytalanul megmaradt, azt kell hinnem, hogy valami éggömb volt. Merésznek hangzik az állítás, időszámításunk előtt 3000 körül vagyunk, egy barlangban valami rőtes fénynél egy öreg a fiataloknak egy cserép domború felszínén magyarázza az égbolt csillagképeit. Merészen hangzik, de megalapozott munkahipotézisnek tűnik.”

forrás: Stromfeld Aurél-barlang Facebook oldal

Az őskorban az efféle barlangok – magyarázza a kutató –, amelyek szárazak voltak és széltől-fagytól védelmet nyújtottak, egy vadászó-portyázó ember számára az életben maradást jelenthették, ha ráesteledett az otthonától távol. Ha maga köré gyűjtött egy kis avart, netán egy-két állatprém is oda volt már készítve korábbról, a barlangban kényelmesen átvészelhette az éjszakát.

„Az utóbbi hetekben is új információk birtokába jutottunk. Arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy a bronzkor környékén, időszámításunk előtt 2000 évvel itt nemcsak a barlangban voltak bent emberek, hanem a felszínen is kellett egy tanyájuknak lenni.” Ennek a nyomait jórészt eltüntette a rómaiak kőbányászata, de a gondosan, kétszer is átszitált talajból mégis kerül elő ebből a korszakból származó lelet.

A földtani feltáráshoz a régészeti felügyeletet a Magyar Nemzeti Múzeum és a szentendrei Ferenczy Múzeumi Központ nyújtja. A Duna-Ipoly Nemzeti Park, amely a kutatási engedélyt kiadta, anyagilag nem támogatja a munkát, azok költségeit kizárólag Szenthe István és munkatársai fedezik. „Magyarországon barlangot az tud föltárni vagy kutatni, akinek áldozatvállalási hajlandósága van. Ami pénzem van, ebbe megy bele, és a társaké is. Ez egy baráti, együtt dolgozó kör, amely hajlandó valamit az országért, a vidékért, az ügyért tenni.”

A csoport általában hétvégeken, egy-egy reggeltől estig tartó műszakban dolgozik a feltáráson. Mindent kézi erővel végeznek, a nagyobb kőtömböket elrepesztik, a barlangok belsejéből vödrökkel hordják ki a törmeléket, amelyet odakint gondosan átvizsgálnak, mielőtt az épített támfalak mögé szórnák őket.
„A helyszínt úgy alakítottuk ki, hogy később egy turistaösvényen keresztül kulturáltan megközelíthető legyen. Tájképileg egészen egyedülálló lehetőség lenne itt a környéken” – mondja István, miközben a barlangok előtti, legfelső teraszon melengetjük tagjainkat a nap sugarainál. Valóban páratlanul kedvező fekvésű hely, kilátással a Hármashatár-hegytől a Nagy-Szénáson túlig nyúló vonulatra, a solymári várra, no meg a 10-es út mellé települt ipari-kereskedelmi létesítményekre.
Szót kell ejtenünk a névadásról is, hiszen ez is Szenthe Istvánhoz kötődik: „A gyereknek a nevét a szülők adják. A barlangok esetében a föltáró csapat, de mivel meglehetősen a saját személyes teljesítményemnek minősítem a barlang megtalálását, ezért úgy gondoltam, hogy jogom van neki nevet adni, így választottam a Stromfeld Aurél-barlang nevet. Stromfeld Aurélban azt a tiszteletre méltó személyt láttam, aki számára nem az számított, hogy most császár-király van, vagy esetleg vörös köztársaság van, számára Magyarország létezett – miközben családjában németül beszéltek. 1919-ben ő verte vissza az országra törő ellenséget, miután a csehek már Miskolcot is elfoglalták.”

Pilisborosjenőn e név nemcsak a Monarchia vezérkari tisztjét és a Tanácsköztársaság hadseregének vezetőjét, hanem a Kevély-nyereg egykori turistaházát is eszünkbe juttathatja, amely 1953-tól a rendszerváltásig e nevet viselte annak révén, hogy Stromfeld az 1920-as években elnöke volt a Természetbarátok Turista Egyesületének, amely a turistaházat felépítette.

„A turistaházat barbár módon lerombolták, tönkretették, soha nem tisztázták, hogy ki volt, aki fölgyújtotta… Előtte ott nagyon kellemes, boldog időket töltöttünk el. Erre a megsemmisített turistaházra is emlékeztetni akartunk ezzel a névadással.”

Látogatásunkkor három kis patkósorrú denevér szunyókált a barlang legmélyebb sarkában egy kisebb felhőnyi, az utószezont élvező szúnyog társaságában.
Lassan összecsomagoljuk hátizsákjainkat, a falu felé indulva pedig Szenthe István már egy másik, hasonlóan önkéntesen végzett kutatási terepéről beszélgetünk. A Nógrád megyei Bánk közelében, a Szent Borbála-aknában kutatja azokat a földalatti tereket, amelyeknek vizei – feltételezése szerint – Budapest gyógyforrásaiban törnek a felszínre.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/10 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/