„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort…”

 

Igen, éppen ennyi a feladat. Vesd össze a jelenkort a messze jövendővel, méghozzá komolyan. Ha ez meg tud történni, túl vagyunk a nehezén. Ugyanis onnan már mindenki tudja folytatni az idézetet. „Hass, alkoss, gyarapíts…” Nekiláthatunk végre hatni. Alkotni és gyarapítani. Napjaink átka éppen ez, hogy többnyire csak vég nélkül gatunk-getünk, mielőtt egyszer is hatunk-hetünk.

A HÉSZ jelenlegi módosítási kísérlete – függetlenül attól, hogy a képviselőtestület még módosítgatja, a lakosság majd véleményezgeti – sem több, mint gatás-getés. Területeket cserélgetünk, átsorolgatunk. Érdekek érvényesítgetődnek és félresöpörgetődnek. Nincs benne válasz az alapvető kérdésekre, hiányzik a messze jövendővel való komoly összevetés.

Mert mik az alapvető kérdések?

Önálló település lesz-e vajon a messze jövendőben külső Pilisborosjenő? Lesz saját óvodája, iskolája, egészségháza, temploma? Mikor és miből? Mennyi lakosa lesz? Milyen közös érdek fűzi majd közösségbe az ottani és itteni lakosokat?

Vagy csak a Malom-dűlő lesz egykor Weinneudorf? Vagy Tücsök utcástul?

Marad Pilisborosjenőnek vállalkozási övezete a Bécsi út / az M0 közelében, ami kiemelheti a gyorsan elpárolgó egyszeri bevételek és a magas helyi adók keserveiből?

És akkor a Vár-völgy sorsának alternatíváit most nem is hoztam szóba.

A tapasztalat szerint könnyebb valamit úgy csinálni, ha tudjuk, hogy mit akarunk. A dolgoknak ezt a szintjét úgy nevezik: vízió. A vízió olyan szintű megfogalmazása céljainknak, melyből a későbbiekben a fontosabb döntések már levezethetők. Ezt kell megteremtenünk. Adhatjuk a víziónak a Pilisborosjenő 2050 címet. És az is kifejezetten szerencsés, ha a kezdeményezés élére a polgármester áll.

János, hiába élünk ugyanabban a mikrokörnyezetben, szemmel láthatóan időnként más filmet nézünk, másikat is látunk. Bár sok emberrel találkoztam, akik bizonyos döntéseiddel nem értenek egyet, ezek között nem volt olyan, aki a „jóakaratod kérdőjelezte volna meg”. Én a történéseket egyértelműen pozitívan élem meg.

Nem látok sehol „különféle érdekek által feltüzelt csoportokat, akik egymás hajába kapaszkodnak”, vagy akik szemükben a „düh vörös karikáit” hordanák. Éppen ellenkezőleg, nyugodt és magabiztos polgárokat látok, akik saját lakókörnyezetük jövőjének meghatározása érdekében mozgósítják erőiket, felajánlják és be is vetik azt a szerteágazó tudást, tapasztalatot és kapcsolatrendszert, amit a tágabb világban gyakorolt tevékenységük során felhalmoztak.

Okunk egy dologra van, a maradéktalan jókedvre, hogy ez a szekér kimozdul végre a kátyúból. Én nem látok olyan szereplőt a láthatáron, akinek ne a „hass, alkoss, gyarapíts” lenne az érdeke. Ha visszatekintek az elmúlt évekre, legkevésbé a sikertörténet szó jut az eszembe, ennek fenntartása senkinek nem lehet célja.

Nem a naiv idealizmus kábulata kerít hatalmába, mikor ezeket írom. Mindkét lábam leér a földig, pontosan tudom, hogy minden döntésnek vannak nyertesei és vesztesei. A személyes céljaim pontosan meg tudom fogalmazni, és azt is pontosan tudom, hogy nem tudom maradéktalanul érvényesíteni őket. Én történetesen ahhoz a csoporthoz tartozom, akik a következőt mondják: szorítsatok nekem valahogy még helyet ebben a gyönyörű környezetben, és ha sikerült, azonnal tegyük is ki a „megtelt” táblát. Küzdöttem már annak idején is a papi földek fölparcellázása ellen, nehogy például Aczél Feri – tőle idézel – is ide tudjon költözni. Nem hiszem, hogy Feriék haragudnának rám, amiért megpróbáltam gáncsolni a terveket, mint ahogy én sem haragszom rájuk, hogy végül is csak betolakodtak, éppen ellenkezőleg, örülök, hogy itt élnek és most együtt küzdünk a betolakodók ellen. Ennél világosabban talán semmiből nem látszik, hogy a lét célja valóban a küzdés maga.

Ennek a nyílt és jókedvű küzdelemnek egy ellensége van, a háttérben maszatolás, az átláthatatlanság, a tájékoztatás hiánya. De hát ilyesmiről a jövőre vonatkozóan már ne is beszéljünk! Miért is tennénk?