Anyám, János, Iván

Egy lakossági fórum margójára

Nehéz napok vesznek körül. Éppen az „ünnepek között”. Éppen a lányom születésnapján, december 27.-én. És ilyen váratlanul. Hiszen tegnap még…
És egy milyen apró hiba vezetett idáig. Hiszen csak nem kellett volna egyszerre két tálcát megpróbálni kivinni a konyhába. Megbotlani velük. Elesni velük. Ráadásul székeket magamra rántani. Ahonnan már nem lehetett fölkelni. És igen, a segélykérő csuklópántot addigra már levetettem. De a telefonasztalkán lévő gombhoz sem lehetett ruhában odakúszni. De a ruhától megszabadulva sem. Ez az éjszaka nagyon nem volt vicces.

Félállásban lakom anyámnál, ez így méltányos. Hogyan is lehetne másképp? Húgommal ketten vagyunk testvérek. Égnek retinámba a képek, amiktől – kényeztetéshez szokott, a felnövekvést eleve megtagadó gyerekként – mindig is reméltem, hogy megkímél a sors. Nézni anyám végső pusztulását. Asszisztálni az utolsó nagy rejtvény megfejtéséhez. Megtalálni valahogy a kijáratot az életből.

Ha anyámmal megegyezünk, hogy nem megy le egyedül sétálni, mert már csak esni tud, fölkelni nem, másnap úgyis jövök, és együtt sétálunk, akkor az első dolga, ha kihúzom a lábam, hogy elindul sétálni. Nulla súlya van már a szavainak, ezt tudomásul kell vennünk. Ez nem valamiféle jellemhiba. Még a sandaság vádja sem állja meg a legkisebb mértékben sem a helyét. Egyszerűen ennyi maradt meg abból, ami valaha a világban való szuverén viselkedés képessége volt.

Imamalomként forog bennem ez a gondolat akkor is, mikor kikapcsolódásképpen a lakossági fórumon a polgármester úr szófüzérét hallgatom. Szaros pelenkákról fest hevülettel apokaliptikus képet, amikor újfent arról esik szó, vajon a lakosság mekkora hányada szeretné a falu nyugati szélének jelenlegi látványképét megőrizni. Vajon nem kellene-e ennek feltételeiről a falu képviselőinek a terület tulajdonosaival tárgyalásokat kezdeményezniük? Nem érti az egészet, emiatt ingerült. Felemeli a hangját, az segíteni szokott.

Ez nem valamiféle jellemhiba. Még a sandaság vádja sem állja meg a legkisebb mértékben sem a helyét. Egyszerűen ennyi maradt meg abból, ami valaha a világban való szuverén viselkedés képessége volt.

Ez a motívum uralná hát a jelent? Töltené be, mint harangzúgás a tájat?

Hát nem. Az élet irgalmat érdemlő végjátékára hivatkozva nem menthetjük föl magunkat idejekorán a felelősségünk alól. Mert végső soron ez az alkalom a TAK megszületésének ünnepe – lehetett volna. A TAK kapcsán már nem tudom elismételni, hogy nem jellemhiba. Hogy a sandaság vádja ne állná meg a helyét.

Bizonyára vannak, akik készséggel elhiszik, hogy Iván még nem hallotta a „splendid isolation” szófordulatot. Hogy képzelőerejének minden megfeszítése mellett sem tudja elhinni, hogy tényleg létezhetnek emberek, akik az elszigeteltséget, az érintetlen természet karnyújtásnyira elérhetőségét legfőbb kincsüknek tekintik.

Ehelyett aggodalom gyötri, hogy ezek a holdkóros lények itt éhen fognak pusztulni, ha nem állítjuk őket a fejlődés útjára. Nem tesszük föl őket a térképre. Ha kell, a nyakuknál fogva. Ezt nekem olyan nehéz elképzelnem, hogy inkább meg sem próbálom.

Sokkal prózaibb magyarázattal zárom le a magam számára a történetet: Iván szépen leírta, amit kértek tőle. Ennyi történt TAK ügyben.