Volt egyszer egy Téglagyár

A pilisborosjenői téglagyár története

„Agyagaink közt e vidéken legnevezetesebb s korra is legrégibb képződésű a kis-czelli agyag, amelyből Ó-Buda irányában, a Mátyás-hegy aljában és Buda-Újlakon vetik a téglát. Fentebb, a vörösvári úthoz közel, Boros-Jenő határában József főherczeg téglavetőjéhez adja az agyagot. Ürömben és Pomázon is felhasználják.”
(Salamon Ferenc: Budapest földje. Budapesti Szemle, 1875.)

Az agyagbányászat és téglagyártás a római kor óta honos a főváros óbudai területeinek egyes részein, de nagyüzemi fellendülése csak a kiegyezést követően, az 1870-es években meginduló nagy budapesti építkezések idején kezdődött. Az óbudai Kiscellről elnevezett, kiváló minőségű cserépagyagra (kék agyag) épülve több bánya is üzemelt a Bécsi út mentén egészen a Solymári-völgyig, illetve Pilisborosjenőig. A Szarvas-hegy északi lejtőjén megtalálható agyagbányára (is) épülő ún. Szarvas-téglagyártelep a XIX. század második felében kezdte meg működését további, a Köves-bérc déli lábánál található területek feltárásával. A gyár Pilisborosjenővel együtt Habsburg József főherceg uradalmához tartozott, bérlője Schwarz Adolf, majd 1912 és 1920 között Schwarz Ernő volt. Az akkor még egy nagy körkemencéből álló üzem már a kezdetektől „meglehetős jó hírnévre tett szert, és az itt gyártott téglák, mint a legjobb budavidéki téglák [voltak] ismeretesek” (1898). A területen állt József főherceg emeletes vadászkastélya a hozzá tartozó cselédlakásokkal együtt, amelyekbe 1946 után a téglagyár dolgozói költöztek be.

A XIX. század végén kiépülő Budapest–Esztergom vasútvonalnak köszönhetően a gyártelepet az agyagbányákkal külön keskenyvágányú iparvasút kötötte össze. A helyi vasút megkönnyítette Pilisborosjenő mint „nyaralóhely” megközelítését is a kirándulni vágyók számára, bár egyes források szerint kezdetben csak alig számottevően, mert „a kényelmet szerető székesfővárosiak úgy látszik félnek az egészségre egyébként jóhatású kis hegymászástól” (1898).

Az I. világháborút követően a téglagyárak termelése az 1930-as évek második felétől lendült fel ismét. A két világháború között, 1921-től Sós Ernő bérelte a Szarvas-téglagyárat, 1938-tól pedig Neuschloss Elek került az üzem élére. A kemencék működéséhez szükséges szenet Dorogról, illetve Pilisszentivánról szállították teherautóval. A gyár területén a források szerint ekkor 22 család élt és dolgozott, a területi elszigeteltség miatt – már akkor is – igen sok nehézséggel küszködve. A gyári dolgozók gyermekei csak Pilisvörösvárra vonattal, vagy az Ófaluba az erdőn keresztül juthattak el az iskolába. A „telepen” nem volt villany, víz, a közgyűléseken nem volt képviseletük, bár adót fizettek a községnek.

A háború idején hadiüzemként működő gyárat 1944 őszén több óbudai téglagyárral együtt a németek gyűjtőhelyként használták, s ekkor váltották le a gyár akkori bérlőjét is, a zsidó származású Neuschloss Eleket, akit a főherceg ezredében korábban szolgálatot teljesített Szavera Rezső addigi gyárvezető váltott.

A háború után a gyárat állami kezelésbe vették, majd 1949-ben államosították. A téglagyárakat (is) összevonták, így a pilisborosjenői az Észak-Budai Téglagyárak Nemzeti Vállalat (NV) egyik üzeme lett, bekapcsolódva az 1950-ben meginduló ötéves tervbe.

Az 1956-os forradalom alatt a téglagyárban is alakítottak munkástanácsot az üzem dolgozói ifj. Barabás József elnökletével, de eljárás senki ellen nem indult.

1963-ban megalakult a budai oldalon elhelyezkedő téglagyárakat egyesítő Budai Tégla- és Cserépipari Vállalat, amelynek ötös számú gyáregysége volt a pilisborosjenői üzem. A gyár ekkor 70-80 dolgozót foglalkoztatott, és éves szinten 10-11 millió kisméretű téglát állított elő, amit a hatvanas évek végére már évi 22 millióra tudtak emelni. A „téglás” családokat összefogó gyári kolónia viszonylag zárt közösséget alkotott, behatárolva életvitelüket, körülményeiket. Az elavult, szűkös telep életszínvonalában az 1960-as évek vége hozott változást. 1968-ban bevezették a vizet Pilisborosjenőről a gyár területére, a házak elé nyomókút került. Ekkor építette fel a gyár az „Emeletes házat”, amely hat családnak, összesen 24 főnek biztosított lakhatást vízzel és központi fűtéssel ellátott kétszobás lakásokban. A felújított üzemben fürdő, öltöző és ebédlő épült saját konyhával.

Az 1970-es évek elején, elsősorban az agyagbányák kimerülése miatt több vidéki téglagyár leállt, ám az egyre fejlődő építkezések igényelték a téglát, így a kormányzat további fejlesztésekbe, a még meglévő régi gyárak modernizálásába kezdett. 1974-től, a negyedik ötéves terv időszakában a pilisborosjenői üzem további fejlesztésére 180 millió forintot irányzott elő a politikai vezetés. A cél a budapesti és főváros környéki építkezések kis méretű téglákkal történő ellátása volt. A felújított üzem 1977-ben kezdte meg a működését automatizált berendezésekkel, korszerű, gáztüzelésű alagútkemencékkel (a dorogi bányák kifulladása miatt a széntüzelésű kemencéket már eleve gáztüzelésűre tervezték), a tégla minősége kifogástalan volt, a gyár országos szinten is a legjobbak közé tartozott.

A rendszerváltoztatásig teljes kapacitással működő gyárat 1991-ben az osztrák Wienerberger cég bevonásával részvénytársasággá alakították Budai Tégla Rt. néven, azonban tőkehiány miatt újabb fejlesztéseket a gyár nem tudott végrehajtani, így, elvesztve versenyképességét, hamarosan leállt a termeléssel.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/7 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/