Karantén-körkép

Dudás Zs. Nikoletta, anya

Jelen helyzet erőt próbáló. Számunkra mindenképp az, mivel bejárónőként nem dolgozhatok úgy, ahogy korábban, és a kislányomat sem hagyhatom magára itthon. Én olyan típus vagyok, aki nehezen bírja a szabályokat, a korlátozásokat, a lányom is ilyen. Ketten vagyunk összezárva most és a káosz lett úrrá a mindennapjainkon. Amikor ezt írom, még csak az 5. napja tart a bezártság. Meglepő módon magától kel és 7-kor leül tanulni, de sajnos hibázik, elfárad, megunja. Adok időt neki, hogy lazítson és leülök, segítek neki. Már elfáradt és elege van. Nekem is! Nem tudok dolgozni és itt az albérlet, ami nem kevés. Vajon hogyan fogom kifizetni a társadalombiztosításomat, ha ez sokáig tart? Hármunkra egy fizetés maradt. Párom egyre többet vállal, amikor hazaesik már szinte csak beájul az ágyba. Állataim is vannak, akiket etetnem kell. Egy hete azon gondolkodom, hogy mi legyen az agarammal, akit korábban bevállaltam, de jelenleg nem tehetem már meg, hogy 6 ezer forintért rendeljek neki három hetente speciális állateleséget.

Az önkormányzatnak két napig szórólapoztunk a gyerekkel, ez alatt legalább láttunk valamit. Sokan otthon lazulnak, napoznak, együtt sportolnak. Nálunk feszültség, aggódás, stressz és a mindennapos kapkodás lett úrrá a családon.

Gyakran pánikhangulat tör rám. Főleg, mikor negatív cikkeket olvasok a témában. Én most minden miatt aggódom, de leginkább amiatt, hogy meddig bírja a lányom ezt így.

Koller Márta néni, nyugdíjas

Nehéz a bezártság, az, hogy nem találkozhatok a rokonaimmal. De szerencsére a gyerekek bevásárolnak, amikor szükségem van rá. Legfeljebb az udvarra megyek ki. Szárazra mostam már a kezemet elővigyázatosságból.

A napjaim eltelnek, mindig csinálok valamit, nagytakarítást, vagy keresztrejtvényt fejtek. A hirdetési újságokat már meg sem nézem, úgysem tudok vásárolni. Kiülök a napra, és tudok beszélgetni a szomszéddal a kerítésen keresztül, ha nagyon unatkozom. Szerencsére jó a szomszédi kör is, lehet rájuk számítani: egyikük levitte a csekkeket a postára, és mindig megkérdezik, segíthetnek-e valamit.

Nincs mise ugyebár, de reggel 7-kor a Szent Gellért-kápolnában adnak misét, azt szoktam megnézni a tévében. Van egy családi oldalunk a Facebookon, ott minden reggel bejelentkeznek a rokonok, és elmondják, hogy kivel mi van.

Korábban a kereskedelemben dolgoztam, most sajnálom őket, nehéz nekik. 25 éves az egyik unokám, aki műkörmös, ő sem dolgozik már. A lányom magánóvodát vezet, az is bezárt, és ott is csak készenléti díjat fizetnek a szülők. Sajnálom a kisebbik unokámat, aki úgy várta a húsvétot, és most nem jöhet hozzám. Én magam azért majd megtartom a húsvétot itthon, egyedül. Szoktam venni sonkát, rokonoktól, most is elhozatom. A templomi szertartásokat húsvétkor is a tévéből nézem majd.

Keömley-Horváth Bence, doktorandusz és startup CTO

Korábban egy átlagos napom úgy nézett ki, hogy reggeltől késő délutánig az egyetemen voltam, többedmagammal egy szobában. Gyakorlati órákat tartottam diákoknak, és a cégünk kapcsán sok megbeszélésem volt. A kettő között programoztam és biológiai szimulációkat futtattam. Az ebéd mindig fontos társadalmi esemény volt, mint ahogy a sport (röplabda és squash) és a társasjáték is. Este közös sorozatnézés és séta a családdal, neten játék barátokkal és olvasás volt a bevált menetrend.

Félő volt, hogy home office-ban az utolsó programpont fogja eluralni az életemet. Végül az vált be, hogy reggelente a Google naptárban megtervezem a napomat. Kivel lesz online megbeszélésem Zoomon, mennyit haladjak aznap a programozással és szimulációval, és miképpen legyen a heti távoktatásom (videókészítés, online bejelentkezés). Sport gyanánt maradt a kirándulás, pingpong és kertészkedés, társasozni pedig a családdal fogunk, ha végre ők is home office-ba kerülnek.

Ez így jól hangzik elméletben, a gyakorlat némiképp árnyaltabb. Alapból minden napra 8 óra tennivalót osztok be szünetekkel. Sajnos ezek a szünetek időnként hosszabbak, mint szeretném. Ilyenkor a tervezett kötelességeket a naptárban is odébb tolom, de ez gyakran már nem fenntartható. Ez néha nyomasztó tud lenni, de elfogadom, hogy ebbe belejönni egy folyamat, ami hosszú távon egy hasznos képesség.

Elképzelhető, hogy megbízást kapunk társaimmal a karantén célszerű feloldásának modellezésére, ezért szakmabeliként elfogadom azoknak a kollégáknak a véleményét, akik a kormánynak jelenleg is a javaslatokat adják. Bízom bennük.

Lénárt Flóra, érettségi és felvételi előtt álló diá

Hogy lehetne szeretni a bezártságot, a csendet, a magányt? Elárulom nektek, amikor a koronavírus betört kis kontinensünkbe, az én életem nem változott meg olyan radikálisan, mint a tiétek. Én introvertált vagyok, nem passzol hozzám ez a kor. De most, végre! Szeretem, hogy nem kell megfelelni a sok – és felesleges – elvárásnak. Szeretem, hogy más értékek váltak fontossá: odafigyelés a szűkebb környezetünkre, így a családunkra is, mert ebben a helyzetben egymásnak kell megfelelnünk, különben totálisan a másik agyára fogunk menni. Szeretem, hogy végre eljött az elmélyülés időszaka. Szeretem, hogy átalakultak a prioritások. Nem az a fontos, hogy időben beérjünk iskolába/munkába, hogy hova üljünk be sörözni délután, hanem az, hogy mit kezdjünk magunkkal: egyéni szempontból hogyan élesszük fel a kreativitásunkat, vagy társadalmi szempontból hogyan juttassuk el a nagymamának, anyukának az élelmiszert, gyógyszert.

Ahogy Weöres mondta: „Legtöbb mai ember az érzelgős regények módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyait segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.”

Azt vettem észre, a koronavírust is hasonlóképp rossznak érezzük, mert gátol a vágyainkban. Én máshogy látom, sőt, drukkolok a járványnak, hogy győzze le ezt az érzelgősséget, nagyon-nagyon erősen hiszek egy tisztább, egészségesebb életben. Az a mérhetetlen bolygó- és önpusztítás, ami az elmúlt 60 évben történt, meghozta „termését”. Ezek vagyunk mi.

A koronavírus válasz mindarra, amit tettünk, és amit tennünk kellett volna. Szóval, ne bánjátok, ne utáljátok a helyzetet; szeressétek! Most rajtatok a sor, hogy introvertált szerepet játsszatok.

Medvecki Réka, háromgyermekes családanya

Volt jópár álmatlan éjszakánk az elején. Legjobban akkor fáj, amikor a párom, vagy a gyermekeim fogalmaznak meg hiányt. Azt nagyon nehéz elviselni. De az igazi együtt pillanatok nagyon felemelőek tudnak lenni.

Sűrűek a napok, sosem unatkozunk. Na jó, a gyerekek néha, de a tavasz segít ezen. A gyerekekben könnyen felülkerekedik a túlélő ösztön, amit mi, felnőttek sokszor nehezen hozunk elő és – ugyan kifejezik, hogy uncsi, vagy hiányoznak az ovis- és iskolatársak, – de a következő percben már az edzést pótolják a szénabálára mászva.

Hiányzik nagyon a barátaimmal való kapcsolattartás, a szellemi társakkal való közös munka, de leginkább az „énidő”, az olvasás, a kézimunka, a mozgás.

Mi változott? A muszáj miatt többször lépek át gyermeki önzésemből az odaadó anya szerepébe. Ha néha úgy is érzem, hogy belefáradok a mindennapokba, akkor is felold, ha azt látom, hogy a gyerekeim, vagy a párom megnyalják 10 ujjukat az ebéd után, vagy – ugyan nagyjából csak 10 percre, de – patyolat környezetet teremtettem a vírusos helyzetben és még sétálni is voltunk, na és egy kis virágot már el is ültettünk.

Azért nem mindig sikerül a félelmeket, a szorongást kizárni. Ha az óvatlankodónak tűnő 89 éves nagymamámra, vagy akár a munka nélkül maradt milliókra, vagy az intenzíven fekvőkre és ott dolgozó ismerőseimre gondolok, akkor bizony még van mit leküzdenem.

A nagyvilágba kitekintve látom a változás lehetőségét is. Ez reményt is hoz, de tudom és a bőrömön is érzem, hogy ez a változás csak komoly belső munka és nehézségek árán mehet végbe. Ez nem a könnyebik út. De ez az ára, hiszem, hogy megéri végigmenni az úton.

Azzal tehetünk a legtöbbet, ha minél többször sikerül az itt és most. És itt, Pilisborosjenőn többféle segítséget is kaphatunk ehhez. Éljünk vele! Bátorságot, erőt és vidámságot kívánok mindannyiunknak!