Az avarégetésről

Egyik kedves olvasónk hívta fel a figyelmünket a Magyar Narancsban megjelent cikkre, amely egy létező és évről évre visszatérő problémát taglal: hogyan szabaduljunk meg a lehullott falevelektől, és miért az egyik legrosszabb módszer erre az avar elégetése. Az alábbiakban a cikk kivonatát közöljük.

„Az ősz tragikus következménye, hogy a fákon megülő levelek előbb elszíneződnek, majd kétségbeesetten a mélybe vetik magukat. Kapásból adódna a kevesek által gyakorolt megoldás: hagyni, hogy csapadékviszonyoktól is függően hadd rohadjon, száradjon ott mind, miként az erdőkben történik, ám a jó gazda ilyenkor inkább összegyűjti a leveleket, majd törheti a fejét, mit is tegyen velük. Nagyjából három eshetőség adódik: feladni csomagban, hadd kezdjen valamit vele a hulladékkezelő, komposztálni háztáji körülmények között, vagy engedni a bennünk lakozó piromániásnak, és jól felgyújtani a gondosan feltornyozott levélhalmokat.

A falusi, kertvárosi környezethez, a zöldövezethez általában a „jó levegő” fogalmát társítják a laikusok – s ez az év nagyobb részében biztosan igaz is. Ám késő ősztől kezdve a vegyes tüzelésű kályhák, kazánok beüzemelése sokat ront az összképen – ehhez jön a notórius avarégetők komoly környezeti kártétele. Sokan hajlamosak ezt lebecsülni, pedig az efféle tüzek hatásait nem feltétlenül kéne bagatellizálni.

Levelet kaptam, lájf

A halmokba tornyozott levél csak a legritkább esetben elég száraz ahhoz, hogy simán égjen, a nedves halmok általában lassú égést produkálnak és iszonyú füstölés kíséretében adják vissza anyagukat az anyatermészetnek.

Eközben a levélhalmok pirolízisen (hőbomláson) mennek keresztül, s a keletkezett illó matériák csak tökéletlenül vagy sehogy sem égnek el, ezért szerves vegyületek kiszámíthatatlan sora kerül a levegőbe.

Itt említenénk meg, hogy a tökéletlen égés másik kellemetlen, az adott körülmények között elkerülhetetlen következménye a szén-monoxid keletkezése. Ez természetesen – hiszen nyílt térben zajlik az égés – komoly tragédiát nem okoz, ám alapos fejfájást annál inkább, s nemcsak a tűzrakó, de a környéken lakó számára is. Azért azt sem becsülnénk le, hogy

a Levegő Munkacsoport minapi elemzése szerint egy jó százkilós kupac elégetése közben akár 5-7 kilogrammnyi szén-monoxid is keletkezhet,

márpedig az ezzel való érintkezés hosszabb távon károsítja például a koszorúereket. A további, egzotikusabb nevű részleges égéstermékek felsorolásánál természetesen számításba kell venni azt is, hogy egy meggyújtandó szemétkupac a levélen kívül általában némi szénafélét, ágnyesedéket és gyakorta egy kis háztartási szemetet is tartalmaz – ez pedig tovább formálja a bűzlő-füstölő kupacok bukéját. Amúgy nyilvánvaló, hogy ha eltekintünk a környezetvédő szervezetek által felsorolt, néha talán (de csak egy csöppet!) taktikusan túlzó kémiai-élettani hatásoktól, akkor is nyilvánvaló, hogy az orrfacsaró bűzt okozó, szemet-nyálkahártyákat irritáló, a szellőztetést is lehetetlenné tevő napi rendszerességű levélpirolízis rontja az életminőségünket. Bár kétségtelenül akadnak olyan embertársaink, akiknek jó érzést okoz a kupacok felgyújtása, sőt mondhatni, gyarló életükbe ez visz némi melegséget. Tanulságos tehát felsorolni, a fentieken kívül mi kerül még a levegőbe egy halom cseresznye- vagy diólevél jól irányzott felperzselése során.

Ott vannak mindenekelőtt a 10 mikrométernél kisebb, a levegőben lebegő részecskék (kódnevükön PM 10), melyek az őszi-téli szmog kialakulásáért felelősek. Az efféle lebegő porszemek magukban is asztmás rohamokat válthatnak ki a rájuk érzékenyeknél, de mindenkinél légúti panaszokat okoznak, s erős a gyanú, hogy a szív- és érrendszeri panaszok gyakoribbá válásáért is felelősek.

Avarégetéskor természetesen nem kevés telített és telítetlen szénhidrogén jut a levegőbe – erre elég annyit mondanunk, hogy szervezetünket nem ennek belélegzésére formálta az evolúció. A nitrogén-oxidokat már csak félve említenénk – pedig főként ezek felelősek a füst csípősségéért, szemet irritáló hatásáért. Pláne, hogy még nem is hoztuk szóba a szintén a szemet és a légzőrendszert irritáló metil-etil-ketont, sztirént és etil-benzolt (ezeknek komplexebb belgyógyászati, sőt a reprodukciót károsító hatásuk is van – sok, sok szemétkupac elteltével), vagy a fenolt, ami szív- és vesebántalmakat is okozhat. A dibenzo-furán (illetve ennek poliklórozott származékai) vagy a benzopirén (3,4-benzpirén) pedig nemcsak rákkeltő, de még utódainkban is visszaköszön a hatásuk. Ráadásul a környezetvédők számításai szerint az avarégetés rendkívül hatékony módja annak, hogy egy település levegőjét élvezhetetlenné tegyük. Az imént említett mázsás szemétkupac elégetésével annyi sunyi (önmagában szagtalan) PM10 részecskét juttatunk a levegőbe, ami egy kisváros teljes légkörét képes elszennyezni az egészségügyi határérték fölé.

Annyit még érdemes tudni, hogy az avarégetés nem afféle önfeledten gyakorolható szabadidős tevékenység: amennyiben egy településen az önkormányzat nem alkot rendeletet az avarégetésről, alapértelmezésben tilos, ha viszont megtette, szigorúan be kell tartani az abban foglaltakat.”

…

„Komposzt, rekord

Az avarégetés másik kára sem lebecsülendő: páratlan, trágyaként, tápanyagként hasznosítható szervesanyag-tartalékokat változtat füstté és hamuvá. Mondjuk a hamu önmagában – már csak erősen lúgos kémhatása miatt is – korlátozott mennyiségben még alkalmas volna talajjavításra, ám tápértéke így is messze elmarad a háztartási lombhulladékból nyerhető komposztétól.

Pedig nincs olyan levélféle vagy kerti hulladék, ami ne volna alkalmas komposztálásra. E folyamat során az elhalt növényi részeket kedves kis mikroorganizmusok bontják le, s eközben a kerti maradék talajjavításra használható humusszá lényegül át: ez jó ideig a növény számára is felvehető formában tárolja a növekedéséhez szükséges ásványi anyagokat, ráadásul a tömegének többszörösét kitevő víz megkötésére is képes.

Komposztáláshoz mindössze pár négyzetméter árnyékos helyre van szükség: a komposztálandó anyagot aprítani, keverni kell, s ajánlatos nedvesen tartani, valamint megóvni a tűző napsütéstől. A komposztgödröt ajánlatos a földbe vájni – már csak a lebontó organizmusok megfelelő utánpótlása miatt is. Alapesetben egy év elég egy nagy kupac levél elbontásához, de némely szívósabb matériák több időt igényelnek. A gallyakon felül itt kell említenünk a diólevelet, mely sokak hiedelmével szemben igenis komposztálható: egy fiatal kutató, Ruszkai György vizsgálatai szerint kilenc hónap bomlás után már nyugodtan használható. Az már igaz, hogy a diólevél és a növény más részei is úgynevezett allelopatikus anyagokat tartalmaznak, amelyek szelektíven gátolják más növények megtelepedését a környéken, ám kitartó komposztálás nyomán ezek is lebomlanak. Alaptalan az a félelem is, hogy a komposztálás életben hagyja a kártevőket: ezek zömmel éppen az élő szervezeteken élősködnek, a holttal ritkán tudnak mit kezdeni. Ráadásul a komposztálást kísérő anaerob bomlás komoly hőtermeléssel jár, ami halálos az avar között megbújó legtöbb kártevőre nézve.”

 

Forrás: http://magyarnarancs.hu/tudomany/avaregetes-mire-megyunk-ketten-87420