Élet a Lovas-fennsíkon

Beszélgetés Florek Eszterrel és Zoltánnal

A Lucerna közön végigandalogni és elnézegetni a legelésző lovakat megfelelő program ahhoz, hogy lezárjunk egy stresszes munkanapot. Ilyenkor megállapítom, hogy egyre nagyobb az élet a „Lovas-fennsíkon”. Gondoltam, utánajárok annak, hogy kiket tisztelhetünk a lovak körüli emberekben, mert nem mindenkit ismertem. (Hamar kiderült viszont, hogy olyan sokan vannak, és olyan sokfélék sok mondanivalóval, hogy ez a két oldal nem elegendő. Ezért egy későbbi lapszámban majd folytatom.) Érdekelt, hogy hogyan került a ló az életükbe, és milyen terveik vannak. Hogy megértsem a jelenséget, utánanéztem a hazai lovas tendenciáknak is.

Világszerte trend a természetközeli hobbik előretörése, ráadásul mi, magyarok lovas nemzetnek tartjuk magunkat. A világban is összekapcsolnak minket a huszársággal, a Hortobággyal. Több száz szavunk van a lovak színére, majdnem annyi, mint a finneknek a hóra: fakó, kesely stb. Ideköltözésünk óta (1991) Pilisborosjenőn is látványosan megnőtt a lovak és a mellettünk ellovaglók száma. Florekék nem messze laknak tőlünk a faluban, és tudtam, hogy „lovaznak”, de a részletekről semmit. Velük kezdtem hát.

Eszter a férjével, Zolival fogadott. Mindketten helyi születésűek. Épp lógott az eső lába, de amíg lehetett, az istálló előtt ücsörögtünk. Közben zajlott az élet; jöttek-mentek körülöttünk kantárszáron vezetett lovakkal vagy épp lóháton. Eszterék meséltek arról, hogy tulajdonképpen négy lovas társaságot lehet most elhatárolni, bár nagy az átfedés. Rajtuk kívül ott vannak még – a belőlük kivált – Solti Andrásék és Bubik Szabolcsék baráti társasága, valamint Varasdy Viktorék. Korábban az ő gyerekeik is náluk lovagoltak, de úgy megszerették a műfajt, hogy saját kis lovas birodalmakat hoztak létre. Birodalmakat, amennyire lehet, mert építeni nincs lehetőség. Mindenki ideiglenes épületeket húzott fel. Ezért szedett-vedett kissé a mező látképe. Ennek oka egyrészt a mezőgazdasági besorolás és a nulla százalékos beépíthetőség (az önkormányzat az állatokra és a lovagló gyerekekre tekintettel a helyzetet elfogadja). Az OTÉK (253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet az országos településrendezési és építési követelményekről) 10% beépítést engedélyez mezőgazdasági területekre, míg falunkban ez – különböző okokból – 0 %. De az épületek ideiglenességének oka az is, hogy a földeket – Szabolcsék kivételével – csak 5 évre bérlik (bár feljebb a fennsíkon Eszteréknek van saját területük is), amit bármikor felmondhatnak. Az önkormányzattal zajlottak tárgyalások a helyzet megváltoztatására. Ennek értelmében lehetne házakat építeni – kizárólag tanyákat mezőgazdasági tevékenységgel –, és cserébe használatra biztosítanának jelentős telekrészt – végső soron – a lovasoknak. A részletek még tárgyalás alatt. Az önkormányzat néha hivatkozik egy állattartásra kijelölt területre; a Teve-sziklával szemben elhelyezkedő, négy hektáros majorsági területre (szintén nulla százalék beépíthetőséggel), de azon a területen nagyon kevés ló férne el, az oktatásra érkező gyermekeknek pedig messze esne.

Visszakanyarodva hozzájuk: nagyon felemelő egy olyan fiatal nőt hallgatni, aki már kiskorában tudta, hogy mi szeretne lenni, és amellett mert kitartani. Akkor is, ha próbálták róla lebeszélni. „Hétévesen már jártam ki a papi földekre Bíró Laciékhoz, segítettem az ottani lovaknál és cserébe lovagolhattam. Mentem mindennap, télen-nyáron, napi kétszer gondozni őket. Amikor abbahagyták a lovagoltatást, én vettem át tőlük a lovakat. A család mondta nekem, hogy tanuljak valamit, dolgozzak, és legyen mellette egy lovam lovagolni. De én ezt ennél komolyabban gondoltam. A gimnázium után elvégeztem egy OKJ-s idegenforgalmi képzést, majd a Georgikon Egyetem által elsőként indított „ménesgazda” szakirányon végeztem Keszthelyen. Diákhitelből vettem az első lovamat.” Önszerveződő a lovardájuk, mert sosem tervezték, hogy lesz. De az emberek megszólították őket az utcán, hogy jöhetnek-e. És azoknak, akik nem hittek abban, hogy Eszter sikeres lehet a lovazásban, lassan mégis be kellett látniuk, hogy tévedtek. Viszont az elmúlt 8 évben 3-4 napoknál hosszabb szabadságuk nem volt, minden pénzből lovakat vásároltak vagy őket kiszolgáló beruházásokat, fejlesztéseket. Annak meg, ugye, sosincs vége.

Olvastam és hallottam is több helyen, hogy a lótartás rendkívül költséges mulatság, és ritka, ha nem veszteséges. Az állami pályázati pénzekhez pedig több okból nem jutnak hozzá. Még az olyan fejlesztések is elkerülik őket, mint a PilisRide, ami a Pilisi Parkerdő erdei lovas útja, kiépített pihenőkkel. Tán lobbizhatnánk, hogy ez ne így legyen. És tán egyszer lesz biztosabb területük, jobb infrastruktúrákkal, hogy ne legyen külön költség és napirendi pont a vízszállítás.

Felnézünk, mert az egyik ló önfeledten hempereg a hátán. A nehéz témák ellenére Eszter is mosolyog. De azoknak még nincs vége. Mesélik ugyanis, hogy hogyan változik körülöttük a légkör; egyre több panaszt kapnak a lovak utakra spontán elhelyezett végtermékei miatt. Kissé elképedek. De hát ez falu, nem? Szerintük egyre inkább csak kertváros, ahol szívesen nézik a lakosok a vintage hatású kakasokat, csak azok lehetőleg ne szólaljanak meg, ne legyen szaguk stb. (Megihletődtem, és ezen apropóból falusi kakasszépségversenyt hirdetünk; a részleteket lásd a keretes írásban.) Eszter viszont rajong az állattartásért, madárfarmot is szeretne. De ezekkel inkább egyelőre egy tolnai tanyán rendezkedett be, úgyhogy kétlaki életet él. Ott minden megfizethetőbb, van ház elérhető áron, van víz, elérhető szénamennyiség és a lovaknak beálló. És ott nem szólnak rájuk az állatok miatt. Ha gondjuk van a szomszédoknak, jönnek és megbeszélik, nem a Facebookra írják ki. Cserébe viszont nincs vendégkör. De kellett vidéken egy biztos pont, ha innen menniük kéne. A lovakat bértartásba adni nem opció. Mert a ló neki társ is. Eddig is megtartotta az összes lovát, ezért vannak ennyien. Amikor Eszter Tolnában van, Pilisborosjenőn Pintye Zsófi és Lorschy Bencéék viszik a boltot, mert azért az szépen alakul: az egész hetük be van táblázva lovagló gyerekekkel. Nem tudják jelenleg az összes igényt kielégíteni. Nyáron még táboroztatnak is. Több állandó (Pintye Zsófi, Balázs Noémi és Szabó Kriszti) és eseti oktató is segíti a munkájukat a gyerekek körül, akik évközben, tanítás után néha az egész délutánt itt töltik. Ha lenne jobb infrastruktúra, más foglalkozásokat is tudnának nekik nyújtani. Foglalkozásokat, amelyeknek az lenne a céljuk, hogy közelebb kerüljenek a természethez, többféle aspektusból: kézművesség, gyógynövényismeret, túlélési ismeretek, földművelés stb. Jó lenne ez a gyerekeknek és a helyi gazdaságnak egyaránt, mert sok mindent lehetne rá felfűzni. Beszélgettünk, közben az eső is eleredt, elég erősen, de Zoli mutatta, hogy a lelkesen lovaglókat ez a legkevésbé sem zavarta meg. Mint Esztert se az állattartásban a nehezítő körülmények – mert ez nem hobbi, hanem szerelem. Ami mindent visz.

A hazai lovas turizmus történetét olvasva, az a benyomásom, hogy nincsenek egyedül. Nagy krízisből próbál ugyanis felállni a szakma. A lovas turizmus magyar találmány ugyan, jelenleg mégse a magyarok profitálnak belőle. Komplikált történet; röviden összefoglalva a lényeg annyi, hogy a II. világháború után – az „ánti” időkben huszáros hagyományok alapján képzett – ludovikás katonatisztek oktatták a külföldi nagyérdeműt, akik nemcsak az ő snájdigságuk miatt jöttek szívesen, hanem mert nálunk szabadon lovagolhatóak voltak az erdők-mezők, szemben például a német földekkel. A piaci egyeduralom viszont nem tett jót az Ibusz moráljának; egyre nagyobb sápot szedtek le a turizmusról, ami viszont így egyre rosszabb szolgáltatásokat nyújtott. Mígnem aztán bedőlt. Nem segített az se, hogy a motorosok miatt végül megszűnt az erdőkben és a magángazdaságokban a szabad lovaglás lehetősége (azóta részint visszaállították, de a törvény sajnos a lovasokat együtt kezeli a motorosokkal). A tisztek egy része viszont külhonba távozva vitte magával a tudást, megalapozva ezzel a ma legeredményesebbnek tartott nemzetek (főleg mediterrán) lovassportját. Több tízmilliárd eurós iparágnak becsülik a szabadidő eltöltésének ezt a módját, és csak az USA-ban a ráépülő ipar (ruha- és kézműipar) másfél millió embernek ad munkát.

Az új évezred új magyar tendenciája az, hogy egyre több szülő fizeti be a gyerekét lovaglásra, nekik megadva azt, amit maguknak drágállanak. Mert lássuk be, nem olcsó hobbi. Így a lovas élet fejlődésnek indult, szép számmal vannak lovardák a nagyobb városok környékén. Fő profiljuk táboroztatás, bértartás, oktatás, rendezvények szervezése és versenyekre felkészítés. Érdemes viszont előretekinteni, esetleg települési szinten is, mert Európában egy túralovaglás során 6-10 napot töltenek helyben a turisták és szép pénzt hagynak ott. A lovas turizmus ráadásul olyan tevékenység, amely megőrzi, sőt kívánja a falusias jelleg megőrzését mindannyiunk örömére.

Eszterék el tudnának képzelni – az építési engedély megadása után – tanyaházakat az erdő mellett, szigorúan rekreációs vagy mezőgazdasági jelleggel. És véleményük szerint némely területet sem gabonával kéne bevetni; közösségi funkciót lenne érdemes a tulajdonosoknak javasolni. Mivel az önkormányzatnak nincsenek felajánlható földjeik, a tulajdonosokat kell valahogy érdekeltté tenni a helyi gazdaságot élénkítő megoldásokban.
Ehhez persze előbb a falunak ki kell magát találnia. Mert sok lehetséges út áll előttünk. Az egyik, hogy felajánljuk a falu, a környező települések és közeli fővárosi kerületek gyermekei számára, hogy vendégül látjuk őket erdei, mezei lovasiskolánkban, ahol visszatalálhatnak a természethez. Rekreáció kicsiknek, ami munkát adhatna sokaknak nem csak a Lovas-fennsíkon. Hogy Eszternek ne kelljen Tolnába ingázni – ahová a beszélgetésünk után azonnal indult is…

Egy későbbi számban jelenik majd meg a „Lovas-fennsík” többi szereplőjével készült beszélgetés. Addig is javaslom, hogy a lovagláshoz kedvet kapó olvasók ne csak Eszteréket keressék fel, hanem Varasdy Viktorékat is, mert kisfalunk metódusokban gazdag, és fontos, hogy ki-ki megtalálja a hozzá passzolót! Rövid bemutatkozásuk:

„Nonprofit szervezetként működő, mindenki számára nyitott lovas közösség vagyunk. Mert úgy tartják, lovagolni csak szellemben és igazságban lehet. És nem baj, ha ezek a szavak kezdőknek még nem érhetőek.
Több mint 20 évnyi tapasztalattal magunk mögött a természetes lókiképzés módszerét tartjuk jó kiindulópontnak olyan emberek esetében, akik a lovakat meg is akarják érteni. Ezeket az embereket hívjuk egy izgalmas, szeretetben és békességben gazdag kalandra, amely egy új dimenziót nyit meg.
Oktatási technikánk: könnyű kézzel lovaglás és az engedés módszere. Tematikája: kapcsolatépítés földről, lóetológia, mozgásmechanika, alapszintű lovasgazda-ismeretek. Hosszabb, akár több napos lovastúrák, magasiskolára vágyóknak a cowboy dressage.

Gyermekek és a felnőttek számára szervezett, kis létszámú táborokban tanuljuk a szakmai ismereteket. Az ülésbiztonság kialakítása után tereplovaglás, akár vezetőszáron vezetve. Játékok – nem csak gyerekeknek –, ahol nem a versenyzés, hanem a lovasérzés fejlesztése és a lovas közösség építése a cél. Hiszen csak egy ménesként, egymást segítve indulhatunk terepre.

Nálunk a sporttal szemben a rekreáció, a lelki és szellemi feltöltődés az elsődleges. Várunk mindenkit sok szeretettel!”

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/6 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/