Te is itt laksz, neked sem mindegy…

Bő másfél éve, amikor több éjszakányi tervező-szervező tevékenységgel a hátam mögött épp azon törtem a fejem, hogy mi is legyen az új 2097.hu honlap logója, egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy vajon miért is csinálom ezt az egészet. Miért foglalkozom azzal, hogy mi lesz a Várvölggyel? Miért nem mindegy nekem, hogy mi történik a Malomdűlőn? Egyáltalán miért érdekel engem bármi, ami a kapumon túl történik? Miért nem mindegy?

 

Gondolatban felidéztem, milyen volt, amikor közel 27 évvel ezelőtt ide költöztem. Némi tudatos mérlegelés és nem kevés szerencse kellett ahhoz, hogy erre a tájra vetődjek. Egy zalaegerszegi ismerősöm nagynénje árulta zsebkendőnyi, talán 100 négyszögöles hétvégi telkét kis házzal, és – hogy-hogynem – a fülébe jutott, hogy én az egyetem végeztével Budapesttől északnyugatra, a „hegyek között” keresek lakhelyet magamnak.

Na ez az „északnyugat” volt a keresésem tudatos része. Egyszerűen széllel szemben indultam el, mert akkoriban még a város sokkal de sokkal büdösebb volt, mint mostanság. És a szél általában északnyugatról fújt. Egy napsütéses tavaszi napon így határoztam el, hogy elindulok új otthont keresni magamnak.

Az idős, de amúgy életvidám hölgy telefonon lediktálta a címet, nagyjából elmondta, hogy merre menjek, kanyarogjak, én meg az Árpád híd mellett a négyes buszváróban felszálltam a „sárgabuszra” és kizötyögtem „Jenőre”.

Végállomás, indulás felfelé a keskeny aszfaltcsíkon – akkoriban talán még Dózsa György útnak hívták a Fő utcát. Balra patakmeder, terebélyes, árnyékot adó fák az út mentén, enyhük jól esett a fülledt júniusi melegben. Hamarosan elfogytak a házak, onnantól murvás úton poroszkáltam tovább. Jobbra egy nagy hangárszerű épület mellett haladtam el, pont ott állt, ahol most a játszótér. Mint utóbb megtudtam, Bessenyei színművész úr fedett lovardája volt. Mögötte felhagyott agyagbányának tűnő elvadult grund, vagy talán karám?

Fordulj jobbra, mutatta a hevenyészett térképem. Kökénybokrokkal szegélyezett „horgos” következett – ahogy szülőföldemen, Zalában neveztük az agyagos talajba mélyen bevágódott utat.

Lassan haladok felfelé, jobbra előbukkan a templomtorony, észreveszem a szemközti nagy zöld mezőn legelésző tehéncsordát. Megszólal bennem egy hang: hát ez meg hogy lehet? Ez valami varázslat? Pár perce még a Bécsi úti ipartelep és az elhagyott orosz laktanya között zötykölődtem a buszon, most meg gyerekkorom legszebb emlékeit idéző idilli táj terül el körülöttem: körben erdővel borított hegyek, zöld mezők, madárcsicsergés, sehol a budapesti kollégiumi évek alatt megszokott monoton motorzúgás.

Mintha csak teleportáltam volna magam egy másik világba.

Nem tudom, mennyit nézelődhettem ott, belemerülve a táj szépségébe, nézegetve a bokrokat: kökény, galagonya, veresgyűrűsom. Mandula! A mező szélén dacosan álló kis mezei juhar.

Az ipszilon kereszteződésnél tarts jobbra, jelezte a térkép. Dús, leomló levélzetű bokor állta utamat, melybe ügyes kezek kapuszerű átjárót nyírtak. Épp ha egy biciklivel át lehetett menni rajta.

Beléptem. Fürdődűlő köz 1. Kicsi mézeskalácsházikó. Valójában előre gyártott csehszlovák vikkendház, de ez nem látszott a dús labdarózsa bokor mögött. Balra gyümölcstől roskadozó cseresznyefák. Öreg körtefa a kert közepén, a kút mellett.

„Na ide most nekem be kell mennem” – szólalt meg bennem ismét a hang, nem sokat törődve azzal, hogy épp magánlaksértésnek tűnő manőverre készülök. Mármint ismeretlen szemlélő számára annak tűnhetett, amint ismerősöm kertjébe beküzdöttem magam a dús szögesdrót fonattal biztosított kapu felett, de a csend közepén egyáltalán nem számítottam ismeretlen szemlélőre.

A falu irányában kis tornáca volt a háznak, azon egy hatvanas évek formavilágát idéző dizájnszék kis dohányzóasztallal. Egykoron bizonyára szebb napokat is láthattak, de öregségükre pont jó helyre kerültek ide, a napsütötte, délre néző verandára. Leültem.

A kert tele volt virággal. A járda mentén, a kerítés mellett tulipánok sorakoztak, kardvirágok, de még a pázsit is inkább egy virágos rétet idézett, mintsem egy nyírt gyepet. Sorba vettem a gyógynövényeket: kakukkfű, cickafark, lándzsás útifű. A kiskertben nagy bokor tárkony, szabadon burjánzó citromfű. Balra széles, átláthatatlan sövény, amelyből méterenként öreg, göcsörtös mandulafák meredeztek az égnek, a bokrok tán ha a derekukig értek.

Egy életre belém vésődött ez a szép látvány. Meg kell mondjam, ebbe a kis elvarázsolt kertbe azon nyomban beleszerettem, és tudtam, itt akarok élni. És ennél jobb dolog nem történhetett velem akkor.

Így is lett. Így kerültem én Pilisborosjenőre.

Azóta sokminden megváltozott. A Fürdő köz egészséges zöld gyepébe én magam karcoltam bele az első keréknyomokat, amikor a 120-as Skodánkkal naponta többször fordulva a Tüzépről hazahordtam mindazt az építőanyagot, amivel a csehszlovák házikóból otthont barkácsoltam magamnak.

Teltek múltak az évek, a keréknyomok a közben megsokasodtak, és lassan felemésztették a szép gyepet, amelynek utolsó maradványait murvával fedték el. A magamban csak aranykapunak nevezett, bokorba nyírt titkos átjárót kiszélesítették, a bokrot kivágták, hogy immár autóval is be lehessen hajtani. A felhagyott agyagbányát elegyengették, a kertem mellett húzódó szakadékot rézsüben feltöltötték, a Kamazokról lezúduló föld súlyának recsegve adták meg magukat kedvenc kökénybokraim. Az új szomszéd akkurátusan kivágta a somsövényt, aztán a mandulafákat is.  Én meg ott ültem varázstalanított kertemben, jobbról a kopár feltöltés, balról a feketére pingált drótkerítés között féltávon, és arra gondoltam, hogy ez mennyire szomorú… de sebaj, karnyújtásnyira itt van még a mező, itt a Várvölgy és itt vannak a Kevélyek, a Kálvária a kiégett fenyvessel, a Kövesbérc, a nagy szőlők.

Emlékszem, amikor az Ezüsthegyi úton megépült a nagy világoskék tornyospalota a hozzá vezető kacskaringós miniszerpentinnel. Ez volt az egyik első lakóépület a kis hétvégi házikók, viskók között a hegyoldalban. Legalábbis innen az alvégről nézve így látszott. Nem mondom, hogy tetszett. De mostanra már ez is csak egy ház a sok közül. És ez így rendjén is van, mert az itt élők azt akarták, hogy legyen Ezüsthegyi út, és lett. És oda emberek jöttek, akiknek hozzám hasonlóan valamiért megtetszett ez a falu, ez a táj, és ettől az érzéstől a poros, kátyús úton hazafelé zötyögve sem tudtak szabadulni.

Sokan költöztünk ide. Velem szemben a Papi földek legelőiről is eltűntek a tehenek, hamarosan gépek jöttek, utak terültek, házak épültek. Ez is rendben van. Lett belőle bevételünk, a bevételből iskolánk, egészségházunk, és közben sok jó ember költözött ide, akik, ha nem is tapasztalhatták már meg azt a csodát, amit én találtam itt 10 évvel azelőtt, de még bőven találtak okot arra, hogy pont itt, és ne máshol építsenek otthont maguknak.

És akkor ez így jó, és lassan minden épüljön be, ne fosszunk meg senkit attól a szépségtől, amit ez a falu tud nyújtani az arra fogékonyaknak?

Nem mondanám. Ahogy az én kiskertemet is elvarázstalanította a túlzott emberi jelenlét és beavatkozás, ugyanúgy a falunk is erre a sorsra fog jutni, ha nem vesszük lajstromba azokat a szépségeket és értékeket, amelyeket nem szabad feláldoznunk semmilyen anyagi előnyért cserébe, mert ha feláldozzuk őket, pont az az érték fog elenyészni, amiért mi mindannyian ezt a falut választottuk lakhelyül.

Nos hát valahogy így történt akkor éjjel, másfél éve, logórajzolás közben, és ekkor pötyögtem be a billentyűzeten: TE IS ITT LAKSZ, NEKED SEM MINDEGY…

Úgy sejtem, sokan gondolkozunk és érzünk így ebben a faluban, legfeljebb nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá. Mit kell tennünk ahhoz, hogy ez a falu ne veszítse el varázsát, sőt egy kicsit még szebb és jobb hely is legyen, hiszen bőven lenne mit szépíteni, javítani, ha körülnézünk.

Ezért hívtunk meg benneteket fasort ültetni, patakot tisztítani, és ezért határoztuk el nemrégiben, hogy megszervezzük azt a fórumot, amelyre minden itt lakót meghívunk, és amelynek célja, hogy együtt felvázoljuk, milyen jövőt is képzelünk a falu számára, és kitaláljuk azt is, hogy miként lehetne ebbe a jövőbe eljutnunk.

Azért jövünk össze, hogy megalkossuk Pilisborosjenő településfejlesztési koncepcióját és azt a stratégiát, amellyel az általunk kitűzött célok elérhetők.

Kérjük, te is gyere el közénk novemberben, amikor Gauder Péter irányításával ezen fogunk dolgozni!

Számítunk rád!

Dömötörfy Zsolt

2097 Csoport Egyesület

Fő utca 91.