„Egy ölelés volt az egész életem”

Emléktábla került a 100 éve született Bessenyei Ferenc egykori házának falára

„Ferit a Dúvad után azonosították az általa játszott figurával, de ez az alak nekem nem volt szimpatikus” – mesélte a Jenői Szalon vendégeként B. Élthes Eszter arra a kérdésre, hogy milyen volt az első benyomása Bessenyeiről. Aztán ahogy megismerkedtek (1970 őszén), azonnal rájött, hogy a színész egészen más ember, mint amilyennek több filmje alapján ő és a nézők elképzelték. 34 mozgalmas évet éltek együtt. Sok közös szenvedélyük volt, köztük a természetszeretet és a lovaglás. Ez utóbbinak köszönhetően költöztek Pilisborosjenőre is. Először csak kijártak a kaszkadőrtelepre – a faluban volt a szakma egyik hazai központja –, aztán megvették a Dózsa György út 55. szám alatti sváb parasztházat az istállóval (a mai Fő utca 91. számú ház), amely akkor a pilisvörösvári TSZ tulajdonában állt. Pilisborosjenő jelentette a civilizációtól való elbújást, az egyre elhatalmasodó zajtól való menedéket Bessenyei Ferenc számára, az itteni táj, az erdők lenyűgözték, csodálattal nézte a falut körbeölelő természetet, a „pilisi völgyet”, ahogy ő nevezte.

„Nagyon jó játékkal adományozott meg az élet”– így fogalmazott, amikor arról beszélt, hogy a pilisborosjenői lovaglások mennyire kikapcsolják, és a nyugalmat jelentik számára. „A lóháton olyan jó végiggondolni a dolgokat düh nélkül. Amikor a civilizációból elegem van, kimegyünk oda.”

Már korábban, 1961-ben bizonyította, hogy jól üli meg a lovat, és nagyon büszke volt, amikor Fábri Zoltán Dúvad című filmjében ő térdeltethette le a lovat. Hosszú kihagyás után, csak 1979-ben kezdett el megint rendszeresen lovagolni, először Üllőn, majd 1980-tól Pilisborosjenőn, ahol Kiss Mari színésznő férje, Marosi László kaszkadőr és csapata állomásozott. 12 éven át kötődtek a faluhoz. Bessenyei Ferenc eleinte a III. kerületi, Gugger-hegyi házából járt ki Pilisborosjenőre, majd úgy döntöttek, hogy ide költöznek, ezért megkezdték a régi parasztház átépítését. A ház 1987 nyarára lett kész. Ugyanekkor felépítettek egy fedeles lovardát is. Az építkezés alatt előfordult, hogy az ágya elázott az éjszaka, mert a régi tetőt már lebontották, az új pedig még nem volt kész. Eszter a pilisborosjenői évek alatt Németországban élt, először tanult, majd saját fogorvosi praxisában dolgozott, de minden hétvégén hazautazott – mesélte a Jenői Szalonban Hirtling István vendégeként, aki egyébként baráti kapcsolatban volt Bessenyeivel, és nagy szeretettel és tapintattal beszélgetett az özveggyel.

A sok érdekes történetből az is kiderült, hogy mennyire szenvedélyes ember volt a Nemzet Színésze. Ízig-vérig művész volt, akkor is, ha nem a színpadon állt. „Az életem akkor kezdődött, amikor beléptem a színházba” – mondta Bessenyei.

Állandóan lendületben, mozgásban volt, a színházon kívül öt percig sem tudott megmaradni egy helyen. Szárnyalásával nehéz volt tartani a lépést. Csak a lovaspálya szélén tudott lecsendesedni és órákig nyugalomban figyelni. Pilisborosjenőn a mai játszótér helyén állt a fedett lovardájuk, ahová Németországból hozták a csikókat, mert lótenyésztéssel akartak foglalkozni. Aztán a rendszerváltozás után megváltozott az élet, a zaj itt is utolérte őket, ezért eladták a házukat, és elköltöztek Lajosmizsére egy tanyára. Bessenyei Ferencet itt érte a halál 2004 karácsonyán. De Pilisborosjenő fontos állomás maradt az életében, és nagyon jó emlékeket őrzött a faluról. Akik találkoztak vele, mesélik, mindig előre köszönt, és mindenkit tegezett, nem ment neki a magázódás, ahhoz túl közvetlen ember volt. Befogadták itt a lovas pajtások – ahogy ő nevezte őket –, lovasnak tekintették, miközben megadták neki a tiszteletet.

A Hogy volt?! című műsor róla készült részében mesélte Piros Ildikó, aki az Othellóban volt partnere: „Ferenc maga volt az élet, a két lábon álló teremtés, aki mindig önazonos maradt.” Bessenyei Ferenc az életben is hősi alkat volt, csak így játszhatta el a legnagyobb történelmi szerepeket: Kossuthot, Görgeyt, Széchenyit, Dózsát, Bánkot. Ahogy Dózsa alakjáról beszélt, abból lehet megérteni azt a szenvedélyt, ami őt hajtotta: „…igazából mondom, Dózsában otthon vagyok, ismerem, tudom minden lélegzetvételét, a húsomon, bőrömön érzem minden gondolatát” – mesélte 1985-ben, a Mestersége színész című műsorban. Színészi nagyság, szuggesztív alkat, akinek esténként héttől tízig a kezében volt a hatalom. Ahogy ő fogalmazott: „Este héttől tízig az történik, amit én akarok.” Boldog volt, hogy mindez megadatott neki, hogy örömet okozhatott másoknak. Ha tehette volna, az egész világot a keblére öleli. „Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak” – mondogatta.

Nyitott személyiség volt, minden érdekelte, odafigyelt a környezetére, és örök szerelmes típus maradt. Hatalmas szív, hatalmas lélek, aki gyermeki rajongással, odaadással fordult a világ felé, és nagyon szeretett élni. Egyik utolsó interjújában, halála előtt pár hónappal mondta: „Borzasztó dolog megöregedni, nagyon rossz, meg ne próbáljátok, gyerekek! Tudni, hogy vége van. Szörnyű.”

A mai Fő utca 91. sz. alatti házon mostantól emléktábla jelzi, hogy ebben a házban élt Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, aki idén éppen 100 éve született.

(A cikk írásához nagy segítség volt az Eszter által gondosan szerkesztett honlap: a www.bessenyei.hu.)

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/8 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/