Tollas barátaink etetése

Fotó: Mihályi Ferenc

Köztudott, hogy télen nem minden madarunk vonul melegebb tájakra, számos faj itthon marad. Az már kevésbé közismert, hogy a tőlünk északabbra fekvő, mostohább téli klímájú területek madarai számára sok esetben Magyarország jelenti a telelőterületet.

Hazánk környezeti állapota ma még lehetővé teszi, hogy a ház körüli gyakori madarak emberi segítség nélkül is átvészeljék a telet. Az etetés viszont nagy könnyebbséget és biztonságot jelent a környék madarainak − nekünk pedig rengeteg megfigyelési élményt −, különösen az itatással és a mesterséges odúkkal együtt, de csak akkor, ha az etetést folyamatosan, egész télen végezzük.

Az etetési időszak dandárja Magyarországon az első fagyok beköszöntétől (általában november elejétől) ezek tartós megszűnéséig (akár április közepéig) tart. Az énekesmadarak téli etetésével kapcsolatban, nagyon helyesen, mélyen beépült a köztudatba, hogy „ha egyszer elkezdtük, ne hagyjuk abba”. Mi áll ennek hátterében, és pontosan mit is jelent ez a hétköznapok gyakorlatában?

A madarak gyorsan megszokják és számítanak az etetőhelyek táplálékkínálatára, évről évre akár messziről is visszatérnek a stabil etetők közelébe telelni, ezért ha váratlanul abbahagyjuk az eleség pótlását, és ezt véletlenül éppen a tél leghidegebb időszakában tesszük, a madarak nehéz helyzetbe kerülhetnek. Az etetőre járó kistestű, gyakran alig 4,5−10 gramm(!) körüli testtömegű madarak számára −10 Celsius-fok alatti hőmérsékleten a túlélés gyakran arról szól, tartalékaik csak arra elegendőek, hogy át tudják vészelni a fagyos éjszakát. Ha másnap nem tudnak kielégítően táplálkozni az alig 5-6 órányi nappali periódusban, például azért, mert nem töltöttük fel az etetőt, könnyen elpusztulhatnak a következő hideg éjszakán.

Forrás: Magyar Madártani Egyesület oldaláról

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/10 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/