Malom-dűlő anno: „Élhető, szép tanyavidék”

A Malom-dűlő története Panni néni elbeszélése nyomán

Máté Anna Borbála nyugdíjazott óvónő 1934. augusztus 5-én született Tinnyén. Családjával öt évig Pilisborosjenő ófalujában élt, majd 1939-ben az Aranyhegyi-patak mellé, a mai Malom-dűlő közelébe, a téglagyár szomszédságába költöztek. 1962-ben férjével Budapesten telepedett le. Férje halála után, 1991-ben költözött vissza a Malom-dűlőre, ahol ma is él.

Tinnyei születésem után a mai buszforduló környékére költöztünk, hogy ezüstműves édesapám közelebb legyen budapesti műhelyéhez. Édesapám készítette az evőeszközöket, édesanyám polírozott. Öt év múlva az Aranyhegyi-patak mellé építettünk egy kicsi házat téglából és borosjenői kőből. Ekkor 1939-et írtunk. Épp nagyapám születésnapját ünnepeltük Tinnyén, amikor bemondták, hogy a németek megszállták az országot. Aztán kezdődtek a bombázások. Tizenegy éves voltam, mikor a front ideért, a húgom öt. Negyvenöt karácsony éjszakáján az oroszok felállítottak a házunk mögött négy ágyút, azzal verették Óbudát. Mi leköltöztünk az édesapám által épített álcázott pincébe. Trágyadomb volt a tetején, a patak felől nyílt a bejárata. Könyörögtem édesapámnak, hogy menjünk innen. „Hova, kislányom?” – kérdezte. „Bárhová, csak menjünk innen”– mondtam. Félelmetes, borzalmas dolog volt a háború.

Itt csak néhány házacska állt, mikor ideköltöztünk. Volt egy lóváltó csárda, amely Szarvas csárda névre hallgatott, a Koller-vendéglő és egy benzinkút. A mai téglagyári területen állt József főherceg emeletes vadászkastélya és az ahhoz tartozó cselédlakások. Szépen rendben tartott kis porták voltak. Ezek mellett vezetett fel az út a faluba, a vízmosás mellett, a mai Határ út irányába. Ezen jártam iskolába gyalog, két éven át. A cselédházak után nadrágszíjparcellák következtek, amelyeket borosjenőiek műveltek. Ez volt a falu külterülete. Tanyavidék, élhető, szép tanyavidék. Termeltek itt a gabonától a zöldségen át mindent. Az országút mentén végig cseresznye-, a patak mentén szilva- és almafák álltak. Jöttek a sváb asszonyok a faluból, vállukon kapa, hátukon batyu, s dolgoztak a földeken. A patak mellett bolgárkertészek éltek. Olyan tiszta volt a vize, hogy abban fürödtünk, abban mostunk. A Háziréti víztározó megépülése után a patak eliszapolódott, s ma már sokan a szennyvizet, a fekáliát is beleengedik. 1945 után a terület a Rozmaring TSZ-hez került, ami a kis nadrágszíjparcellák végét jelentette.

A múlt század első felében három malom állt a környéken: az Ürge malom, amelyet korábban Csizi malomnak neveztek, a Barta malom, amely a Bécsi úthoz közel, az akkor már rendezett Aranyhegyi-patak partján épült, illetve a Deme malom. Ezek a malmok nem voltak korszerűek, már a háború környékén is egyre kevésbé használták őket.

Téglagyár is működött, de ekkor még régi, kemencés téglagyár volt. Egy idő után a cselédsorra a téglagyár dolgozói költöztek. Amikor az új tulajdonos átvette a területet, lebontott mindent: a kastélyt, a cselédlakásokat, a régi kemencéket. Új, gázkemencés téglagyár épült, az egykori fürdőhelyiség helyére pedig lakások a dolgozóknak. Ekkor – a kilencvenes évek végén – indultak az építkezések a környéken. A lakópark tervéről is ekkoriban értesültünk. Nem a kilencvenes években merült fel azonban először, hogy lakópark épüljön a Malom-dűlőn. Már a hetvenes években is volt olyan elképzelés, hogy a területre egy alvóvárost építenek állami projekt keretében. Meg is van a kivágott újságcikk valahol. Aztán voltak itt mindenféle lakóparktervek, több fejlesztőtől is.

A Malom-dűlő mindig is a falu mostohagyereke volt. Papíron belterületbe vonták, de valójában maradt külterület. A vizet, a villanyt, a telefont, a gázt mind önerőből vezettük be. Megcsináltuk a járdát, a vízelvezető árkot. Úgy tizenöt éve azt mondták, csinálnak utat. Erre betemették az árkot, helyenként a járdát is összetörve, sittet hordtak az útra, megemelték az út szintjét vagy 60 centivel. Rátettek valami anyagot, amitől lemoshatatlan szürke por terít be mindent, ahányszor egy autó elmegy. Márpedig járnak az autók, nagy, negyven tonnás teherautók is. Hordják a sittet, a földet, ki tudja mit. Mióta az utat megemelték, az eső sok sittet hord be a kertbe. Nem is terem a veteményes, annyiszor elöntötte már ez a szürke iszap. Mondtam a polgármesternek, de nem hallgatnak meg minket. Mikor májusban a nagy eső behordott mindent, ismét jeleztem, de válaszra se méltatott.

A faluval nincs sok kapcsolatom. Ha be akarok menni, mivel nincs autóm, a távolsági buszra vagyok utalva. Nincs csatlakozás, mindenhol várni kell. Ha beteg vagyok, lázas vagyok, hogy jutok fel?

Mire lenne leginkább szükségünk? Egy jó útra. Forgalmat viszont nem szeretnék. A Malom-dűlőt a nyugalomért szeretjük. Szeretném, hogy megmaradjon a táj, az erdő látványa, a patak tisztasága.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/6 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/