Közösség a közönséggel

Beszélgetés Selmeczi György Kossuth-díjas zeneszerzővel

A falu utcáit járva előbb-utóbb rábukkanunk a Budai úti kanyarban megbúvó portára, amely több mint három évtizede Selmeczi György és családja otthona. Az idén Kossuth-díjjal – és településünk díszpolgári címével is – jutalmazott művésszel otthonról és itthonról, pilisborosjenői kötődéséről beszélgettünk, ahogyan lokálpatriotizmusáról és Kolozsvárnak az ő szívében és a nemzetközi porondon betöltött szerepéről is.

Mindig csodáltam a Selmeczi-portát, azt a hangulatos, a falu régi sváb jellegét őrző, U alakú házat, amely körülölel egy kis udvart, mögötte veteményes és kővel kirakott utacskák, teraszok. Igazi művészlak, amelybe egy Erdélyt idéző faragott kapun keresztül jut be a látogató. A csűrben pedig néhanapján klasszikus zene csendül fel a család és meghívott zenész barátai jóvoltából.
Selmeczi Györggyel akár Kolozsváron is találkozhattam volna, hiszen az itthon és az otthon között járja zenei útjait, egyfajta kétlaki életet élve.

Otthon és itthon

A sokoldalú művészember faggatását rögtön ezzel is kezdem; vajon hogyan illeszkedik a Kolozsvári Opera színpada, a Magyar Állami Operaház, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vagy egy nemzetközi koncertpódium sorába a csűr vagy a Német Nemzetiségi Tájház udvara. Selmeczi György mosolyogva válaszol, mondván, a szakmában mindig jól érzi magát, lehet az a hegytetőn, az operaházban vagy bárhol a világon.
A szakma elismerése már sok díjban megnyilvánult, idén állami elismerésben is részesült. Kérdésemre, mennyiben befolyásolja mindez a mindennapjait, a viccelődés és a komolyság vegyes párosával válaszol. „Minden díj rettenetesen fontos: hogy Pilisborosjenő kitüntetett művésze vagyok, pont olyan fontos, mint a Kossuth-díj és fordítva. De én nem szeretném megjátszani magam, minden díjnak örülök, és azt gondolom, hogy kijár az elismerés. Persze semmi nem változik, hiszen a C helye a zongorán ugyanott van, és az egyet is ugyanoda kell ütni a karmesteri pálcával. Ez az én elköteleződéseimet nem befolyásolja.” Amelyek pedig minimum két országhoz kötik.
Arról, hogy hol van otthon az ember, egészen szívmelengető véleményt formál: „A kétlakiság egy izgalmas kifejezés, sokszor, sokan vetik fel, hogy kétlaki vagyok, de én egyáltalán nem így élem meg. Egylakinak érzem magam, mert egyetlen szellemi térnek tekintem ezt a kárpát-medencei létet, melyben Kolozsvár terében van Pilisborosjenő, és Pilisborosjenőében Kolozsvár. Én nem osztom meg magamat a kettő között, mert az én fejemben ez egy szellemi tér, melynek regionalitása fontos szerepet kap a szememben. Az európai folyamatokat figyelve ez egy erőteljes és létfontosságú reakció a globalizmusra. Kolozsvár visszaerősödik a 19-20. század fordulóján betöltött szerepéhez, bizonyos szempontból meghökkentően nyugati városnak kell látnunk. Olyan látványosan fellendült, szinte mitikus hellyé vált európaiak százezrei számára; újra szárnyal.”
Vajon milyen szerepet tölt be most Pilisborosjenő ebben a szellemi térben? – érdeklődöm.
„Borzasztóan kettős lélekkel szemlélem Pilisborosjenőt. Egyik oldalról csupa jó dolog történik és élvezettel figyelem a falut felvirágoztatni szándékozó 2097 Csoport Egyesület tevékenységét, amelyben kimondatlanul is tagnak érzem magam (a fotózásra is elmentem volna, csak sajnos nem tudtam beilleszteni a napirendembe). Másfelől próbálom megértéssel szemlélni a korszerűsítési folyamatokat, amelyek a faluban zajlanak. Ugyanakkor szomorúan tapasztalom, hogyan kerül veszélybe az a maradék kis természeti környezet, ami még körülvesz bennünket. Pilisborosjenő a saját szépségének és vonzerejének az áldozata, hiszen kicsit sokan lettünk, és például a kilencvenes évek felelőtlen döntéseivel sok értéket elherdált, mert nem volt abban a helyzetben, hogy a prioritásait érvényre juttassa. A mostani folyamatok pedig egyenesen megrémítenek. Ugyanakkor sok mindenre büszke vagyok, leginkább az iskolára, amelyet ugyan unokáim révén csak áttételesen ismerek, de nagyon nagyra tartom a vezetőség pozitív törekvéseit. És sajnos az is látszik, hogy borzasztó kicsi az egészséges faluszemlélet mozgástere, mert olyan erőszakosan lép fel a profitorientált, helyzetben lévő ingatlanvilág, hogy az ellen szinte lehetetlen védekezni” – fejezi ki szenvedélyesen, hogy mennyire fájdalmas ezt végignéznie. Ellenben a közösség építéséért minden tőle ismert módon tenni tud; koncertek, beszélgetések szervezésével, miközben nagyon drukkol az új, friss erőnek a faluban.

Ihletett pillanatok

Foglalkoztatják a muzsikálás keresetlen és ihletett pillanatai; ebben tud közösséget teremteni. Az pedig egy érdekes kísérlet, vagy inkább, ahogy fogalmaz, „vicces adalék”, hogy még azt is meg lehet így tudni, mi történik egy rendezvény esetében, melyet nulla marketinggel, csak a hagyományos, középkori suttogó propagandával népszerűsítenek. Tapasztalatból mondhatom, több száz környékbeli zenekedvelőt vonzanak a szájhagyománnyal beharangozott rendezvények. Mindenki áhítattal és meghatódva hallgatja a műveket, a közönség issza a mester szavait. Létrejön egy nagyon oldott, nagyon játékos, nagyon „házi” muzsikálás, mégis hivatásos zenészekkel, emelkedett lélekkel.

A Selmeczi családban szinte mindenki zenél. Felesége, Selmecziné Kincses Margit zongoraművész, öccse, Selmeczi János hegedűművész, az ő fia, Selmeczi Gábor hegedűművész, aki a Fesztiválzenekarban és a Bécsi filharmonikusokban játszik, és saját zenekarát is hallhattuk már (Lanner Quartett). Selmeczi György is zenész családban született, édesapja, Dr. Selmeczi János a kolozsvári operaház karmestere volt. Fia, Selmeczi János nem hivatásos zenész, mégis az Octovoice énekegyüttes tagja, egyébként pedig irodalomtörténész. Legutóbb a Művelődési házban láthattuk őket egy egészen fantasztikus koncerten. Kérdésemre, visszatér-e a nyáresti koncertsorozat a Német Nemzetiségi Tájházba, halkan válaszol, én pedig visszafogott lélegzettel hallgatom: „Nem titok, hogy nagyon nehezen élem át a veszteséget, ami a családunkat érte. A pilisborosjenői koncertek szervezésének, kivitelezésének nagy része a lányomhoz (Selmeczi Borbála – a szerk.) kötődött, nehezen ocsúdok, de most már kezdenek valóságos formát ölteni az általunk létrehozott koncertek körvonalai. Egyfelől kértem támogatást egy Művelődési ház-beli koncertsorozatra, másfelől idén nyáron újra szervezünk a Tájházba nyáresti koncertet.”

A kultúra hídjai

Ha megpróbálunk egy hidat emelni Erdély, benne Kolozsvár és Pilisborosjenő vagy akár Budapest közé, akkor ez a híd lehet egy Kossuth-díjas művész, a zene és az így kialakuló közösség élménye. Vagy lehet annak ténye, hogy felismerjük, egy húron pendülünk ebben a látszólag elválasztott térben, hiszen, ahogy meséli, 200(!) éves az intézményes zeneoktatás Magyarországon, és kezdeteinek helyszíne éppen Kolozsvár volt. Ezen jeles alkalomból ír éppen operát az ottani operaház számára. Ehhez képest némileg szomorúan meséli, hogy az anyaország kulturális hozzáállására még mindig a paternális, kegyet gyakorló, gazdag nagybácsi szerepét játszó attitűd jellemző, ami kártékony hatással van a virágzó kulturális életre. Nagyon nehezen oldódnak a rossz beidegződések, nem artikulálódik eléggé, hogy a másik magyar operaház Kolozsvárott van. Pedig a kolozsvári operáról példát vehetne a budapesti. Egyrészt igazi repertoár és társulati muzsikálás zajlik a falai között, összetartja egy morális kohézió, másrészt mindemellett a világ egyetlen nemzetiségi operaháza.
Visszatérünk Pilisborosjenőre, s egyetértünk abban, hogy a külső szemlélő a faluban sétálva furcsának érzi, hogy alig látszik a sváb múlt, összevissza zajlik a beépülés, nincs egységes falukép. „Van egy nyaralónk Kisorosziban, ott látható a jó példa; megszervezték a finanszírozást, és támogatják azokat a tulajdonosokat, akik a homlokzatukat eredeti tervrajzok szerint újítják fel. Csodálatos sétálni közöttük, az utcakép igazán gyönyörű.”
Szerencsére a Selmeczi-porta is ilyen. Az 1983-ban vásárolt udvar és ház valójában egy ház és egy nyári konyha volt, amit csodálatos építész barátaik segítségével egy híddal összekötöttek és korhűvé alakítottak, mintha mindkettő már 1910-ben így épült volna meg.
A két ház közötti híd mintegy szimbóluma a jövőbe vetett hitünknek. Szeptemberben örömmel folytatjuk a beszélgetést, hiszen a Jenői Szalonban újra találkozunk.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/4 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/