A falu legerősebb embere

Ünnepi portré a 100 éves Sipeki Mátyásról

Érdemes reggel korán kelni, és hét órakor a Budai út felé haladni. A „reggeli hangulatfelelős”, ahogy Frivaldszky Betti nevezte, mindennap arra sétál a kutyájával (Rippi). Az Olga utcától, ahol 73 éve lakik, egészen a kápolnáig és vissza. Igazán nagy jelentősége ennek akkor lesz, ha megtudjuk, hogy a bácsi, akivel ott találkozhatunk, október 1-jén lett 100 éves. Sipeki Matyi bácsi életéről, küzdelmeiről, családjáról az Olga utcai házban hármasban; lányával, Margittal és menyével, Valériával beszélgettünk.

Matyi bácsi mindene a kutya, reggelente pontosan háromnegyed hétkor útnak indul és sétál. „Ha pár perc differencia van, a kutya már jelez, hogy induljunk. Esőben nem megyünk, akkor csak az utcában fut egyet.” Az autósoknak integet, van, akinek a kalapját is megemeli. „Nem mindenkinek emelem meg a kalapom” – mondja, csak annak, akiről tudja, hogy már többször köszöntötte, például az autólámpa villogásával. Matyi bácsi mesél, minden munkahelyéről pontosan be tud számolni, pedig nem volt belőle kevés. Felsorolni is kihívás, mi mindent dolgozott; volt libapásztor, tehenész, summás, péksegéd, cukrász, csillés, sírásó, kocsis – mindig megerőltető fizikai munkát végzett, minden munkaadója elégedettségére.

Miközben mesél, sokszor évtizedeket ugrunk az időben, de élvezet hallgatni. A fehérvárcsurgói tehenészetben végzett munkát említi, ami azért lényeges, mert itt kapta a munkakönyvbe a bejegyzést, hogy minden mezőgazdasági munkára alkalmas. Ez nagy megtiszteltetés volt akkoriban.

Egész életében dolgozott, 9 évesen ő lett a családfenntartó, mert édesapja, aki betegen tért haza az I. világháború után, meghalt. Ő lett „Mezőkövesd Bendegúza”, mondja lánya, Margit, hiszen libákat terelt, minden munkát elvállalt, hogy segítsen édesanyjának, aki egyedül maradt a három gyerekkel.

„Vitéz” Matyi bácsi

A Tolna megyei Göllén született, de 5 éves korától Mezőkövesden élt, mert édesapja ott kapott munkát. Édesapja az első világháborút követően Kisezüst Vitézségi Érmet kapott. „Ha a Nagyezüst Vitézségi Érmet megkapta volna, akkor vitéz lett volna, és akkor én is, mint a legidősebb fiúgyerek, használhattam volna a vitézi címet” – meséli látható csalódottsággal Matyi bácsi; nem a megnevezés miatt volt fontos, hanem mert a vitézek 5 hold földet kaptak megművelésre.
Nekünk mindez „csak” történelem, amikor az ország uradalmakra tagoltan foglalkoztatott rengeteg embert, a lovásztól a kocsisig, a kertészbojtártól a mezőgazdasági idénymunkásig. Mezőkövesdről 4000 ember járt ki grófságokba, gazdaságokba dolgozni. A harmincas években még tizenkét cukorgyár működött, aminek a cukorrépa-termeléséhez is sok munkás kellett. Matyi bácsi summásként is mindig helytállt, „a mezőgazdasági munka minden területén dolgoztam, ez addig ment, míg a háború ki nem ütött”. Kérdésemre, hol töltötte a háborús éveket, elsőként az amerikai fogságot mondja, 1944 áprilisában, Pockingban. Rostockban kapott légnyomást, amitől a jobb fülére szinte megsüketült. Itt egy hetet kórházban töltött.

Matyó viselet és katonaruha

„Ekkor már házas ember volt, Matyi bácsi?”, kérdezem, ő pedig azonnal rávágja a dátumot, „1944. január 10-én házasodtam”, majd hozzáteszi, hogy felesége gyönyörű matyó ruhában volt, ő pedig katonaként szabadságot kapott az esküvőre. Csodálatos képeket nézünk „A szülőföldem Pilisborosjenő” című könyvben: Hajdú Margit gyönyörű, mezőkövesdi matyó viseletben, Matyi bácsi katonaruhában. „Feleségemmel együtt voltunk summások, ott ismerkedtünk meg, és jó sokáig udvaroltam, meg aztán közbejött a háború. 1941-ben ismerkedtünk meg, 1944. január 10-én volt az esküvő.” Újra elhangzik e fontos dátum.
Huszonöt éves volt ekkor, a szüleinél laktak Mezőkövesden, mindketten éjt nappallá téve dolgoztak. Hogyan került Pilisborosjenőre a háború után, tudakolom, persze tudom, hogy a kitelepítés-betelepítés kinek sorscsapás, kinek lehetőség volt az életében. „Szüleimnél laktunk, de már házasok voltunk, és jött a lehetőség, hogy házhoz lehetett jutni az ország német lakta területein. 30 család jött Pilisborosjenőre, mi ebbe a kis szoba-konyhás házba kerültünk.” Felesége, Hajdú Margit 1998-ban hunyt el, neki is munkával teli, küzdelmes élet jutott. Pilisborosjenőre ketten jöttek, majd születtek a gyerekek, 1947-ben Margit (rajta sem látszik a kor, ez családi hagyomány), 1949-ben Sándor (autóbalesetben hunyt el 1976-ban), majd 1952-ben Mátyás, és 1955-ben József.

Margit nem győzi hangsúlyozni, milyen szépek voltak a szülei. „Apu nehezen szokott meg itt, a mai napig »hazamegy« Mezőkövesdre. De a munkabírása és szorgalma itt is segített. Amikor idekerültünk, Gröschl Gyuri bácsiéknál (Gergely György szülei – a szerk.) kezdett dolgozni kocsisként. Nagyon megszerették egymást. Gyuri bácsi felesége, Mici néni tanítónő volt, mindannyiunkat ő tanított. Papa lovas kocsival szállította a szenet, a fát, télen-nyáron. A barátság a Gröschl családdal halálukig megmaradt.” Lapozgatjuk a könyvet, amit Gröschl György és felesége írtak. Margit ismét büszkén nézi az esküvői képet, édesanyjáról könnyes szemmel mesél. „Édesanyámnak négy gyerek mellett 37 év munkaidőt igazoltak le. Apu is egész nap dolgozott, egyedül voltunk egész nap. Mikor a munkából este hazajött anyu, akkor a fát vágni kellett, a vizet húzni, a tésztát gyúrni, de ő minden este megfőzött, mire elkészült, 11 óra volt. Mi meg addigra ott aludtunk el, ahol ért minket az este. Volt, hogy a legkisebb gyereket a kiságyban rárakta a talicskára, mi meg fogtuk a szoknyát, és csukott szemmel, hajnalban indult a karaván fel a nagymamámhoz. De jó gyerekkorunk volt, az iskolából a patakban jöttünk haza, gátat építettünk benne, és ott fürödtünk a vízben. A mostani iskolánál focipálya volt, oda jártunk le focizni, és gombásztunk, jártuk a falut a Kálváriától a Templomkertig.”

Egy srác a portán

Matyi bácsi 30 évesen került a Fővárosi Ásvány- és Szikvízüzembe mint áruleadó. Ásványvizet szállított a Gellért Szállótól Albertfalváig kocsival. Megterhelő fizikai munka volt, több száz ládát kellett napjában a kocsira pakolni. „Nem nyolcórás munka volt”, mondja, hajnalban ment gyalog az ürömi vasútállomásra. „Jól kerestem, nem a munkát néztem, nekem mindegy volt, mit kellett csinálni. Csak az volt a fontos, hogy el tudjam látni a családomat.” Matyi bácsi 21 évig volt a Margitszigeten, később, amikor a Balatonnál vagy Pesten járt, mindenhol megismerték a szódaszállító kocsist, és már messziről integettek neki. Marasztalták is az üzemnél, de a helyi TSZ fonodájában adódott munka. Itt dolgozott nyugdíjas koráig. Nem csodálkozom, amikor meséli: „Elmondom, hogy annak dacára, hogy ilyen »nagyszál« ember vagyok, a legerősebb voltam a faluban. Százkilós zsákot felraktam a vállamra és eljártam a csárdást. Ezt a nagyobb darab fiúk sem tudták megcsinálni.” Ez még csak növelte az évek során amúgy is kialakult elismertségét a faluban. Svábok, betelepültek egyaránt példaképnek tekintették. Még mielőtt azt gondolnánk, Matyi bácsi a nyugdíjazással szépen hátradőlt és dolgos évei után pihenni kezdett, gyorsan tegyük hozzá: 75 évesen még elment portásnak a kőfaragógyárba a Bécsi útra, ezt így meséli: „A szobrászoknál volt egy ismerősöm, akinek mondtam, ha lesz munka, elmennék. Egyszer szólt, hogy van felvétel portásnak, ekkor 75 éves voltam. Ez az ismerős mondta a telepen a szobrászoknak, hogy van egy srác, aki jön a portára dolgozni. Én voltam az a srác. Aztán, amikor bementem, jót nevettek. Ekkor elküldtek az SZTK-ba vizsgálatra. Orvosnál én csak akkor voltam, ha kényszerítettek. Az SZTK-ban aztán mindenki csodájára járt, hogy 75 évesen munkát vállalok. Tíz évet még lehúztam ott, mondták is, ilyen portásuk még nem volt. Eleinte egy piszkos kis bodega volt, az ajtót alig tudtam becsukni, de szépen rendbe tettem, képeket raktam a falra, televíziót is tudtam nézni.”

„Nagyon okos kutya – teszi hozzá Matyi bácsi –, két fotel van nálam egymás mellett, az egyik az enyém volt, a másik a feleségemé. A kutyus leül a fotel előtt, mondom neki, a tied, de addig nem ugrik fel, amíg meg nem engedem neki. Ha esik az eső reggel, látja, hogy csak a botot veszem elő, a nyakörvet nem, akkor tudja, hogy csak az utcában sétál egyet egyedül.” Rendszeresen nagyobb kört is tett a faluban; kisbolt, temető, kápolna. „Három hete még felment a nagyboltba” – mondja nevetve Margit néni –, aztán alig tudott hazajönni. De a fodrászom (Temesiné Judit) mondja, hogy ők róla vesznek példát. Megtudom még, hogy kedvence a nokedli pörkölttel, szereti a vörösbort, és 90 éves koráig dohányzott. Minden érdekli, nagyon kíváncsi, nemrég még szemüveg nélkül olvasott.

Matyi bácsi előtt én is megemelem a kalapom. Ezt tették sokan október 1-jén, amikor 100 éves lett a falu legerősebb embere. Találkozunk 5 év múlva, hiszen Matyi bácsi már a 105-re készül. Addigra szert kell tennünk egy Nagyezüst Vitézségi Éremre, hogy örömet szerezzünk neki. Vitéz Matyi bácsi. Isten éltesse!

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/8 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/