„Vagy szereted az embereket, vagy nem, ezt pénzért nem lehet csinálni.”

Beszélgetés Kishalmi Ildikóval, a Kis-Kevély söröző tulajdonosával

Kishalmi (Pápai) Ildikó az egyik legnépszerűbb tagja a falu közösségének, és ha szabad így fogalmazni, egyfajta pótmamája a falu kemény magjának. Saját bevallása szerint is született vendéglátós, aki pedig járt már nála Márton-napi libázáson, disznóvágáson, főzőversenyen, vagy rendszeresen fogyasztja a főztjét – kolbászait, süteményeit –, jól ismeri határozott, életkedvvel teli stílusát, biztos vagyok benne, hogy valami magasztosabbat is lát benne, afféle irodalmi kocsmárosné alakot.

Bár Ildi a kocsma szót nem szereti, és arról sincs szó, hogy egy kocsmáros férj mellett kellett volna megedződnie, hiszen magának választotta e hivatást, és ehhez zsigerből hozza határozott fellépését, mellyel, ha kell, bármely férfit helyre tesz. Népszerűségét és az azzal járó központi szerepét is kellő magabiztossággal éli meg. Enélkül az ősenergia nélkül elképzelhetetlen lenne a legtöbbünk számára emberfelettinek tűnő napirendje.

Ezen tűnődöm egy kora szeptemberi estén, a Kis-Kevély teraszán, miközben Ildi visszaemlékezését négyen hallgatjuk: Buzás István, jómagam és két, habos Pilsnerrel telt, gömbölyű söröskorsó – miközben vendéglátónk semmit nem fogyaszt.

Ildi ideális riportalany, szinte magától kezd mesélni. Így tudjuk meg, hogy ‘79 óta él a faluban, ahová még szinte lányként jött férjhez. A Pápai nevet csak jóval a válása után, néhány éve hagyta el, a legtöbben ma is így ismerik. Eleinte Pestre járt be dolgozni, de már eközben is jócskán belekóstolt a helyi vendéglátásba, és népszerűsége is innen datálható, hiszen az évi rendes bálokat több mint egy évtizedig ő csinálta – locsoló-, Katalin-, farsangi vagy szilveszteri –; alkalmanként 150-200 ember fogyasztott ilyenkor a büfében, amelyet Ildi prezentált a művelődési házban.
A mindennapi Pestre járás alól úgy szabadult fel, hogy az egykori, borosjenői rétesboltban lett eladó. Onnan jött át alkalmanként besegíteni Gabihoz, aki akkoriban vitte a Kis-Kevélyt. Aztán a Budavidék (övék az üzlethelyiség, ahogyan többek között a Coop, az Iparos, de például az Ürömi Coop, vagy a Hegyalja kisvendéglő is) felajánlotta neki, hogy vigye tovább ő az üzletet. Ennek már 8 éve.

Ildi belevágott; átvette a sörözőt, és vele azt az életformát, amelyet csak kevesen képesek hosszú távon folytatni. „Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell. Vagy szereted az embereket, vagy nem szereted őket. Ezt pénzért nem lehet csinálni.”
És Ildi szereti őket, ez nem kérdés. Na de lássuk, miként fest a már emlegetett sűrű napirend.
„Reggel 5-kor kelsz, elmész a piacra, bevásárolsz, följössz, megfőzöl, berakod az ételhordóba, kiviszed a nyugdíjasoknak, aztán visszajössz, itt vagy este 10-ig, és másnap újra kezded ugyanezt 5-kor.”

Persze hiába született valaki vendéglátósnak, ha közben családanyaként is meg kell állnia a helyét. Ez az ellentmondás a kezdetekben áthidalhatatlannak tűnt, Ildi mégis képes volt feltalálni magát – és éppen ez mozdította magasabb szintre a vállalkozást.
„Annak idején, amikor átvettem, ez egy söröző volt. Egyedül dolgoztam, hétből hat napot, a gyerekek meg ugye éhesek! Mit csináljon az anyuka, ha alig van otthon? Hát munka közben főzzön! Így tettem. De az illatokat a vendégek is megérezték, és egyből kérdezték, mi az, Ildi, főztél? Mit főztél? Főzzél már nekem is! És hát itt sok olyan fiú van, aki egyedülálló vagy nincs mindig barátnője, felesége. Egyre többen mondták, hogy főzzél nekem is, nekem is. És akkor elkezdődött. Főztem 10 adagot, 20 adagot, 30 adagot. Aztán jöttek a nyugdíjasok, hogy nem lehetne, hogy ki is hozd nekünk? Lehetett. A többi meg aztán hozta magát. Később megkeresett Ludasi Éva és Bereczky Éva, így jöttek a nyári táborok is. Rengetegen járnak ide napi menüért.”

István kapva kap a témán, és máris átveszi a kérdezés fonalát: „Ti főztetek valaha az iskolának?”
„Megkerestek már, de sajnos ez a hely nem alkalmas rá; kicsi. Pedig az ürömi idősek otthonába is főzhetnék, ők is megkerestek, de nem tudnám itt megcsinálni.”
„De az Aura konyhájában meg tudnád csinálni, nem?” – fűzi tovább Buzás.
„Hát, abban lenne lehetőség, igen. Kiadni valakinek, vagy akár az önkormányzat is üzemeltethetné. Kedvem az végül is lenne hozzá.”

Az elvárások és a lehetőségek szintjén is egyetértésre lelnek beszélgetőtársaim, de mindezzel jócskán elkanyarodunk a témától. Csak fél korsó sörrel később kezdem visszaterelni a szót Ildi pillanatnyi vállalkozására.
Miután sikerül, megtudom, hogy a presszóban hárman dolgoznak és 2-3 besegítőjük van másodállásban. Mindennap nyitva vannak reggel 8-tól este 9-10-11-ig, ahogy épp alakul, és minden napszaknak megvan a közönsége.
„Reggel jönnek a nyugdíjasok. Ők tök aranyosak; Feri bácsi, Józsi bácsi, Zoli bácsi. Beülnek a kis helyükre, nyáron kint, télen bent, saját asztaluk van, saját székük. Megisszák itt szépen 11-ig a 2-3 sörikéjüket, megbeszélik az élet nagy dolgait. Közben jönnek-mennek az emberek, jön az ebéd, majd délután érkezik a másik törzsvendégkör; akik hazajönnek a munkából megfáradva, betérnek egy korsó sörre, néhány baráti mondatra. Aztán vannak például a kártyások minden csütörtökön, vagy sokszor focimeccsek kivetítőn a kerthelyiségben, és bár az idén eddig kevesebb ilyet szerveztem, de ősztől újra lesz darts-klub, lesz közös főzés – minden ilyenre bárkit szívesen látunk. Ilyenkor mindenki hoz magával egy kis bográcsot, és megfőzi, amit szeretne, majd körbekóstolunk, sokat röhögünk, jókat iszunk, dumcsizunk közben, barátkozik mindenki. Komoly verseny ez, itt kint vannak a kupák. Az idei első közös főzés szeptember 21-én lesz.”

Programból, törzsvendégből tehát nincs hiány. De vajon ennyi embert, akár esetenként ittas férfiakat hogyan tud akármilyen magabiztos nőként is kezelni? – merül fel bennem a kérdés.
„Én kitiltottam innen mindenkit, aki nem ütötte meg azt a szintet, ami szerintem egy kulturált emberi ivászatba belefér. Nem az ivással van baj, de maradjunk emberek.”
„A kocsmatöltelékeket” – vágja rá nevetve István, és ezen a ponton szemantikai fejtegetésbe kezdünk, hogy kinek mit jelent a kocsma szó. Mi egyetértünk Istvánnal, hogy kedveljük ezt a kifejezést és kicsit sem tartjuk pejoratívnak, Ildi azonban azt mondja, a fiúk se szeretik kocsmának nevezni a Kis-Kevélyt. „Nekik ez a presszó. Hiszen negyven évvel ezelőtt is presszó volt, cukrászda süteménnyel, kis kávéházi asztalokkal, és ezért mindenki azt mondja, hogy ez a preka.”
Aztán, ahogy az évtizedekkel az emberek, úgy a hely szellemisége is változott, és sokkal inkább a szórakozni vágyók terepe lett. Ildiék érkeztekor még minden második hónapban volt diszkós buli. „Sanyika csinálta a zenét, fel van szerelve a hely mindenféle lámpával. Imádták. Most is szokott azért lenni, de már ritkábban. A mai huszonévesek már inkább bemennek Pestre szórakozni. Régebben voltak kisebb balhék is egyébként, főleg, amikor átjöttek az ürömiek Borosjenőre. Na, olyankor én kellettem oda, mert én ismertem őket is. De az a korosztály – a fiamék – ma már inkább otthon pelenkázik. Mostanában, ahogy a bulik, ezek az összezördülések is ritkábbak lettek.”

És ahogyan változnak az idők, nyilván valamelyest változik a közönség összetétele is. Az újonnan ideköltözők köréből is vannak, akik bejárnak, pedig többnyire ők is már apukák. „Behozzák a gyereket egy fagyira, közben megisznak egy sört. Sőt, több olyan anyuka is van, aki bejön a gyerekkel.”
Amikor István a vacsorázási lehetőséget firtatja – már elvi síkon, mert ránézésre a második korsón kívül másra most nem vágyik –, Ildi elmondja, hogy kezdetben este 7-ig volt konyha, de megszüntették, mert nem érte meg. De ha egy társaság előre szól, hogy lejönne este enni, akkor megoldják. És vannak rendszeres, évi alkalmak is, amikor vacsorákat hirdetnek, mint például Márton-napon, amikor minden a libáról szól: libaleves, libacomb, káposzta, sütemény. „Ilyenkor sütök libahájat, libamájat. Lehet venni zsírt, libatepertőt. Kitaláltam öt évvel ezelőtt, hogy azzal kedveskedek a törzsvendégeknek, hogy vágunk egy disznót. Azóta minden decemberben így teszünk. Fellógatjuk véresen ide a teraszra, és ez ilyenkor egy igazi egész éves törzsvendéges buli. A nyugdíjasok pucolják a hagymát, Szentmártoni darabolja a húst, a fiúk darálnak, és akkor amit főzök, ami van, azt mind megeszik – és ez a nap ingyen van. Mindenki azt eszik-iszik, amit akar. Ez a nap a vendégeké. Isteni jó szokott lenni a kaja és marha jól szoktuk érezni magunkat.”
Na, ilyet se csinálnak mindenhol, ezt bátran kijelenthetjük, és remélem, erre a pontra érve nem is maradt olyan olvasó, aki kételkedne a „pótmama” kifejezésem hitelességében.

Ildiék egyébként a rendszeres disznóvágások során annyira jól belejöttek a kolbásztöltésbe, hogy Korcsmáros Jani barátjával, aki a füstölésről gondoskodik, tavaly nyolcszor csináltak száz kilót belőle. Azóta már sokan kolbászért is a Kis-Kevélybe járnak. Húsvétra sonkát is csinálnak. Ildi mindehhez gyerekkorában leste el az ellesnivalókat az apjától, nagyapjától. „Svábosan csinálom a hurkát, mert én pirított zsemlekockával szeretem” – tereli egyre ínycsiklandóbbra a témát Ildi, mire Pisti rávágja, hogy ő is így csinálja, bár azt nem tudta, hogy ez a svábos recept.

Felvetem, hogy ha tehetné, mit kívánna egy aranyhalacskától, és azt mondja, jó lenne megvenni az üzlethelyiséget, amit már réges-régen megtettek volna, ha eladó lenne. Tehát a gold fischleinnek azt kéne megoldania, hogy a Budavidék Zrt. eladja neki azt. Felmerült már benne egyébként saját helyen újranyitni, de úgy gondolja, hogy ez a tökéletes helyszín. Bár azt is vallja, hogy a sör mindenhol ugyanolyan, csak nem mindegy, hogy ki adja oda. (Én meg azt, hogy nem mindenhol van Pilsner csapolva, de ez már az én ügyem.)

Azt is megkérdezem, hogy milyen vállalkozásba fogna, ha lenne belőle még egy. „Mi az a biznisz, amit eltartana a falu, és aminek te is örülnél, ha lenne helyben?” Azt mondja, több ilyet is tud, de csak akkor, ha valaki szívvel-lélekkel csinálná. „Egy hentesboltot el kéne tartson ez a falu, ahogyan egy jó cukrászdát is. Egy olyan igazi jót, ahova be lehet ülni egy sütire, fagyira, egy jó kis habos, karamellás jegeskávéra. Majd István megcsinálja. A Mandelbrotot is imádom” – mondja nevetve, és egyből hozzáteszi, hogy a pótcselekvéseit, tudni illik hétvégénte nála is van süti, és hogy fagyit árul, csak azért teszi, mert nincs más, aki csinálná.
„Egy forintot nem keresek a fagyin. Mert a gyerekeim, barátaim megeszik róla a hasznot.”

A kérdésre, hogy maga az üzlet mennyire éri meg, így válaszol:„Meggazdagodni nem fogunk, de egy család tisztességesen meg tud élni belőle. Az is biztos, hogy én sokkal szívesebben dolgozom magamnak, mint másnak. Akárhogy is megy éppen. Mert persze mindenhol vannak jobb és rosszabb hónapok. Itt azért az ember mégiscsak a maga ura. Mi itt mindent meg tudunk beszélni, a barátnőm a harmadik tag itt a csapatban. Bárkinek bármi baja van, beteg lesz a gyereke, unokája, vagy el akar utazni, meg lehet beszélni. Próbálom is rávenni a lánykámat, hogy lássa meg benne, hogy ez egy családi vállalkozás, amit pár év múlva át tud majd venni; persze akkor is besegítek majd mindig.”
„Akkor az nem kérdés, hogy ezt nyugdíjig csinálod, ugye?” – kérdezem.
„Hát, ezt nem mondanám! Sokkal inkább nyugdíj utánig” – válaszolja nevetve.

Egyébként, akármennyire hihetetlen is, Ildi nemrég lett nagymama: fia kisfia a lap megjelenésekor lesz 9 hetes. „Mondtam is nekik, hogy most szeretnék egymás után 4-5 unokát, hogy még táncolhassak az esküvőjükön.”

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/7 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/