Itakati, a fazekasnő

Műhely a Mandelbrot udvarában

Még sosem találkoztam Katival, de hamar olyan érzésem lesz, mintha mindig is ismertem volna. Ahogy belépek a fazekasműhelybe, megérzem azt az ismerős illatot, amely gyerekkoromat idézi. Nagymamám testvére is fazekas volt.
Azonnal mély beszélgetésben találjuk magunkat. Kiderül, hogy Katiék több mint 10 éve élnek a faluban. Közös élményünk (és sok ilyen közös nevezőre lelünk még), hogy amikor közeledünk a falu felé, elkezdünk leereszteni, megérkezni, itthon lenni. Nagyon kell vigyáznunk, hogy mennyire hagyjuk a szelepet nyitva, hogy hogyan fogjuk be a maradék erőnket a vitorlánkba, hogy mire marad még erőnk és energiánk.

Kati 4 gyermek édesanyja, feleség, vegyész, rajztanár, jógaoktató, masszőr, művészetterapeuta, üvegműves és fazekasnő. Ahogy gombolyítjuk a beszélgetés fonalát, ahogyan az őszi nap besüt a műhely ablakain, ahogy mesél, gesztikulál, engem elvarázsol. Szenvedéllyel mesél a munkájáról. Arról, hogy hogyan készült a műhely, hogy mennyi segítséget kapott ismerősöktől, barátoktól, és hogy elsőre befogadták a pékség udvarába. Hogy a semmiből indult neki, és milyen sok energiát és időt kellett beletennie, hogy elérje jelenlegi formáját. És még változik, folyamatosan változik. Azt mondom, szeretik az istenek! Mosolygunk ezen, és tudjuk, hogy így van. Az élet oda terel bennünket, ahol dolgunk van.

Gyakran emlegeti mesterét, akitől sokat tanult. Például, hogy „akkor jó a forma, ha nem akad meg rajta a szem”. Egy ilyen különleges bögréből teázom, Kati kedvence. Kézre áll. Beszélgetünk arról, hogy mi különbözteti meg a fazekast az iparművésztől. Hogy neki milyen a stílusa? Azt mondja, még olyan zöldalma-zöldkörte, még nem az igazi, a saját stílust meg kell érlelni. A fazekasságban benne van az esetlegesség
szépsége, ami a harmónia felé terel. A kötött formák egyfajta ösvényt mutatnak. Gyakran nem tudod, mi lesz a végeredmény.
Kati rengeteget tanult a fazekasság által az elfogadásról és az elengedésről is. „Fazekasok vagytok, nem gépek!” – mondta nekik mesterük. Az alkotás ösztönből jön: olyan ez, mint a forrásban lévő víz, amikor megpróbálod rá visszanyomni a fedőt. Na, akkor kell nagyon figyelni és megnyitni a szelepeket!
Megpróbáljuk összerakni, hogy hogyan kerül a sok egyéb szerepe mellé a fazekasság, mi lehet a közös nevező. Azt állapítjuk meg, hogy az ADÁS mindenhol ott van, a test-lélek-szellem hármasa és az ANYAG. Az agyag. Amikor egy sárkupacból lesz valami. Amikor már a kezedben vannak a mozdulatok, amikor már tudod, érzed, hogy hová és hogyan nyúlj. Sok a csalódás, hát azokat el kell engedni, mert van, amin már nem lehet változtatni!

Többféle stílussal és technikával próbálkozik, közös projekteken is dolgozik, pl. a Hajnali Sörfőzőkkel is készültek egyedi korsókkal a Várjátékokra. Lelkesen mutatja kész és félkész kincseit. A helyi Waldorf-óvoda csodálatos névtábláját is ő készítette ólomüveg-technikával, amit ma délután alaposan megnéztem. Érdemes. A műhely ablakában lévő kerámia-ólomüveg-kompozíció – amelyet már korábban is láttam – egészen rabul ejtett. Kiderül, hogy egy lámpa. Mutat még lámpabúrát, ami szintén lenyűgöz a drágakő függőivel.

Katival nagyon jó beszélgetni, nehéz témákat feszegetünk, még a papírzsebkendők is előkerülnek. Ez a könnyek általi feszültségoldás, amikor kisimulnak a gubancok – mondja ő, és én teljesen egyetértek vele.
Közben bejönnek a pékség udvaráról vásárlók beszélgetni, érdeklődni. Lehet agyagozni? Mikor lehet?

Búcsúzáskor megöleljük egymást, és hálás szívvel köszönöm a beszélgetést.

Később, miután megpróbáltam kicsit kívülről ránézni a beszélgetésre, rájöttem, hogy ezt bizony piszok nehéz lesz leírni. Hát, az volt. Nehéz visszaadni az átélteket. Mert ezeket meg kell tapasztalni!

„Az örömteli élet mindig egyedi alkotás, és nem lehet recept alapján megvalósítani.”

– Csíkszentmihályi Mihály

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/9 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/