Azért a víz az úr!

Visszatekintés Pilisborosjenő  felszíni vízelvezetésének praktikáira

Pilisborosjenő egyik jelentős infrastrukturális problémája a felszíni vízelvezetés. A település adottságából kifolyólag a lezúduló víz kezelése mindig is fejtörést okozott a falusiak számára. Régi, helyben használt vízelvezetési praktikákról beszélgettem Hobl Jánossal, Marton Ferenccel és Meggyesi Jánossal.

A víznek megvannak a maga törvényei, ahhoz legfeljebb alkalmazkodni tudunk – kezdi Meggyesi János visszaemlékezését. Ennek számos praktikus módját ismerték az itt élő svábok. Megtanultak együtt élni az évi több alkalommal lezúduló esővel. Pedig ezek nagy vizek voltak! Mondják, hogy megesett, hogy a hazatérő csordából a tehenet is magával ragadta.

Pilisborosjenő vízgazdálkodási stratégiáját a gyors levezetés jellemezte. A bővizű patak miatt nem merült fel a víz felfogásának, tárolásának igénye, a cél a minél hamarabbi elvezetés volt. A völgybe két oldalról érkező vizet ennélfogva rövid úton igyekeztek a patakmederbe juttatni.

A falura a legnagyobb mennyiségben a Nagy-Kevély irányából zúdult víz egy-egy esőzést követően. Hogy ezt felfogják, egy, az erdővel párhuzamos, ám két végpontja felé lejtő övárokrendszerrel látták el a település északnyugati oldalát, a hegy vonulatát követve, mely egy-egy lefutó utcába vezette a vizet. Az elbeszélések e tekintetben nem egyértelműek, de feltehetően ennek funkcióját – legalább részben – az akkori legutolsó utcának számító Szent Donáth utca látta el. A rendszer két levezető végpontjának egy-egy szakasza ma is megvan: az északi az Agyagbánya utca–Szellő köz–Fürdő köz, a déli a Kőfuvaros utca. Igen, jól olvassák, a lejövő nagy tömegű vizet maguk az utcák vezették le. Ezek az egyre mélyülő, árok funkciót is betöltő utak feltöltésükkor két-három méterrel voltak a talajszint alatt. Az említett utakat valójában nem védték, pusztán az állaguk fenntartására fektettek hangsúlyt. Egy-egy igazán nagy eső után, ami évente két-három alkalommal következett be, a falu lakosságát kirendelték útjavító robotra. Ilyenkor behúzták az úton keletkezett nagy árkokat, ezzel is tovább mélyítve az út szintjét. A kisebb esők okozta állagromlással nem sokat törődtek, a lovas kocsik nem igényelték a tükörsima útfelületet.

Az utak kövezése jelentette a kor legmagasabb technológiáját, de munkaigényes, drága eljárás volt. Ebből adódóan csupán két kikövezett útja volt a falunak: a Rózsa utca–Templom utca és a Szent István utca. Sajátos módon ezen utakat úgy alakították ki, hogy a fél asztallap nagyságú, borosjenői kőből faragott kőtáblák befelé lejtettek, a vizet az utca közepére vezetve. Így garantálták, hogy a víz nem folyt a telkekre. Sajnos a feltöltés és aszfaltozás során ezt nem vették figyelembe, s azóta a kellő kapacitású útszéli árok hiányában ez komoly gondokat okoz a tulajdonosoknak. A régi tudás mégsem merült teljesen feledésbe: ha a kedves olvasó végigsétál a Patak utcán, láthatja, hogy az út egy szakaszának felújítása során ez a szemlélet dominált, s az úttükör ma is befelé lejt, egy központi csatornába terelve a vizet.

A Köves-bérc oldaláról szintén a nagyobb utak vezették a vizet a patakba, mint az egykori fontos lovas kocsis út, a Bánya utca. Feltehetően a mai Határ út, a vizet a Vár utcába vezetve, szintén övárok funkciót látott el. A kisebb, lejjebb fekvő utcákat, mint amilyen a Mester, a Bajcsy-Zsilinszky és a Bem utca is, kétoldali árokkal látták el. Ez sajnos mára semelyik utcában sem maradt fenn. Karbantartásukra hosszú ideig jól kialakult rendszer működött: a lakosok a portájuk előtti útszakasz feléért és az oldalukra eső árok állapotáért feleltek. A nagyobb esők így is jelentős károkat okoztak az útban. Ilyenkor a kátyúkat behúzták, az utat pedig a helyi bányából származó murvával szórták fel – noha egyes elbeszélések ennek inkább díszítő funkciót, semmint útjavító funkciót tulajdonítanak.

Az egykori mezőgazdasági területeket, így a szőlőt szintén védeni kellett a csapadéktól. Itt elsősorban a talajerózióval küzdenek a gazdák a mai napig. Ezt mérsékelendő az itt lakók teraszos művelést alakítottak ki. Nem a klasszikus értelemben vett sűrű teraszolásra kell gondolni: az egész szőlőben három fal futott, melyek hol jobb, hol rosszabb állapotban, de ma is megvannak és feladatot látnak el. Ennek köszönhetően csökkent a táblák lejtése, így a lezúduló víz sebessége és erodáló hatása. A víz ma két meghatározó ponton jön le, s ehhez a művelésnek is alkalmazkodni kell, például a sorközművelésnél. Ugyanis aki rendesen megkapálja a sorközöket, annak mind elhordja az eső a talaját. Ezért jobbára csak kaszálják a sorközt, hogy a gyep gyökérzete fogja a talajt.

Ugyan ma már egy más kor megváltozott igényeit kell kiszolgálni, ahol új szempontok is fókuszba kerülnek, a hosszú időn át gyűjtött megfigyelések, tapasztalatok és praktikák alkalmazása elengedhetetlen a sikeres fejlesztési tevékenység során. Amennyiben e felhalmozott tudást újra elővesszük egy-egy tervezési folyamat során, talán elkerülhetjük, hogy egy komolyabb eső után víz alá kerüljenek telkek, pincék, hogy az útfelújítások során alulméretezett, szakszerűtlenül kialakított árkokat építsenek, vagy teljesen elhagyják ezeket, de egy régi út évszázadokon át alkalmazott dőlésszögének és dőlési irányának okán is érdemes lehet elgondolkodni, mielőtt azt merőben átszabjuk. És ugyanígy kiemelt körültekintéssel szabad csak hozzányúlni a patakmederhez. Ez a kincset érő tudás ma még létezik, éljünk hát vele!