Az Ezüsthegy borászai

Szőlőművelés és borászat az Ezüsthegyi Borvidéken

Az őskori gyökerekig visszakövethető Pilisborosjenő történetéből fennmaradt legrégebbi írott emlék egy 1284-ben kelt oklevél, amely több helyi szőlőbirtokosról tesz említést, de a szőlő és a bor – a sok viszontagság ellenére – a mai napig egyik legfőbb ismérve a településnek.

A XV. században még a solymári várhoz tartozó Borosjenő a török hódoltság ideje alatt több Buda környéki településsel együtt elpusztult, az 1600-as években teljesen elnéptelenedett. A XVII. század végén, Buda visszafoglalása után indult meg újra a vidék falvainak betelepítése, hiszen a megmaradt lakosság mind létszámban, mind szaktudásban kevés volt a parlagon heverő termőföldek, birtokok újbóli megmunkálásához. Ekkor telepedtek meg Borosjenőn azok a dél-német tartományokból behívott német iparosok, földművesek, akik ismét fellendítették az egykoron virágzó gazdasági életet, magukkal hozva és meghonosítva szőlészeti és borászati kultúrájukat. Az 1695-ös összeírás már stílusosan Weindorf néven említette az újonnan benépesülő falut, s nevéhez hűen a következő két évszázadban az egyre intenzívebb szőlőművelés volt az, ami jólétet biztosított közösségének. A XIX. század elején Habsburg József vásárolta meg a falut, a birtok a család tulajdonában öröklődött. A század végéig Borosjenőt a vagyonos községek között tartották számon, amelynek „főkincse a szőlőművelésben van”, s ahol a ma már alig ismert szőlőfajták – így többek között Fekete kadarka, Veres dinka – elsőrendű bort adtak. A század végén azonban az Amerikából behurcolt filoxéria, a gazdák minden igyekezete ellenére, teljes egészében elpusztította az ültetvényeket Borosjenőn, de a homokvidéki területek kivételével Magyarország szőlőterületeinek nagy része is odaveszett.

Az újratelepítés, jócskán elmaradva a korábbi minőségtől, olyan direkttermő szőlőfajtákra szorítkozott, mint a Delaware, Noah, Othello, Elvira. Mindezzel párhuzamosan csonthéjas gyümölcsfákkal kezdték el beültetni a Kevély alatti területeket, melyek aztán lassan kiszorították a szőlőterületeket, s a bortermelés így háttérbe került. A világháborúk, az addig színtisztán sváb nemzetiségű falu lakosainak tömeges kitelepítése, az erőszakos iparosítás, majd a téeszesítés évtizedekre megakasztotta a szőlőtermesztést és borkultúrát Pilisborosjenőn.

Barackosból újra szőlőhegy

Az 1980-as évek elején, az akkorra már a környék több települését magába foglaló Rozmaring TSZ engedélyével indulhatott meg az Ezüsthegy déli lejtőinek a betelepítése, amelyről Kovács András, az első nagyobb bővítésnél csatlakozó szőlősgazdák egyike mesélt nekem. Az Ezüsthegy lábánál lévő őszibarackos a ’80-as évekre elöregedett, újabb fák telepítése nem érte meg a TSZ-nek, szántóföldi művelésre pedig a köves és meredek terület nem volt alkalmas. Bár egy régi sváb mondás szerint ”a jó föld minden évben megtermi a maga kövét”. Az Ürömön élő Huszti Gábor, aki a Hajdúságból hozta magával a szőlő szeretetét, elérte azt, hogy a TSZ tulajdonában lévő területeket bérbe vehessék, és 1983-tól oda saját vagyonból – de részben állami támogatással is, hiszen a termelőszövetkezetek részére kötelező művelést írt elő a törvény – szőlőtőkéket telepítsenek. Ekkor olyan fehér fajták kerültek ültetésre, mint az Ezerfürtű, Chardonnay, továbbá a mind bor-, mind pedig csemegeszőlőnek hasznosítható Irsai Olivér. Érdekes, hogy a telepítés engedélyezéséhez szükséges talajtani vizsgálat akkor a területet csak fehér szőlőfajták telepítésére tartotta alkalmasnak, de ennek ellenére a megyei főkertész hozzájárult olyan vörös fajták ültetéséhez is, mint a Kékfrankos, a Merlot és a Zweigelt. A tőkék ideális helyre lettek ültetve, kiváló fekvésű területen, ahol kedvező időjárás esetén reggeltől estig éri a szőlőt a napsütés, és ami szintén nagyon fontos, fagymentes a terület.

A közigazgatásilag Pilisborosjenőhöz tartozó felső területeken indult meg elsőként a telepítés; összesen 22 táblát ültetett be 12 pilisborosjenői és tíz ürömi gazda. 1986-tól újabb bővítésre került sor, és 1989-re, összesen 70 táblával, kialakult a borvidék mai képe. A Rozmaring TSZ 1990. évi felszámolását követően a bérlők jelképes összegért megvehették a saját maguk által telepített és művelt területeket. A gazdák munkáját megkönnyítendő, már 1986-től megszervezték a ma is egységes közös művelést, a permetezést, tárcsázást, szántást, a kihordott venyige összeszedését és zúzását. Ugyanebben az időszakban alakult meg a korábban szakcsoportként működő és ma is fennálló egyesület, az ürömi és pilisborosjenői borászokat összefogó Ezüsthegyi Gazdák Egyesülete, amelynek elnöke évtizedeken keresztül Huszti Gábor volt. (Utódja az ürömi Budavári József.)

Iskolai bormustrák

Az Ezüsthegyi borosgazdák először 1995-ben kezdtek kifelé nyitni azzal a céllal, hogy a nagyközönség előtt is bemutassák boraikat. Az első, még inkább családiasabb bormustrák az Ürömmel közös iskolában, a mai pilisborosjenői általános iskolában voltak az akkori igazgató, Czigány Feri bácsi segítségével. Még gyerekkoromból emlékszem az első borfesztiválokra, borászbálokra és a „Pléhgége” néven működő, borosgazdákból álló dalkörre is. A borverseny és borfesztivál hamar kinőtte családias jellegét, komolyabb megmérettetés elé állítva a helyi borokat, amelyek – az eredmények ismeretében is – „jól állták a sarat” a nagyobb pincészetekkel. A versenyek és az azt követő fesztiválok megszervezését éveken keresztül Meggyesi János és családja vállalta, s ahogy azt megtudtam, a Magyar Bor Akadémia a versenyt 2010-től „C” típusú borversenynek minősítette. A borvidékre jellemző olyan fajtákkal, mint az Irsai Olivér, Chardonnay, Csabagyöngye, Kékfrankos, Merlot, Pinot Noir, Zweigelt, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, Ezerfürtű, sorra nyertek előkelő helyezéseket a helyi gazdák. Ezeknek a versenyeknek – rendhagyó módon – egyik nagy előnye volt, hogy a gazdák is jelen lehettek a borbírálatok alatt, és meghallgathatták a bírák értékelését, sokat tanulva az ott elhangzottakból.

Legutóbb az Etyek-Budai Borvidék Hegyközségi Tanácsa és a Nyakas Hegyközség 2019. áprilisban szervezett Borvidéki Borversenyt termelői részvétellel, ahol a több száz indulóból az Ezüsthegyi Gazdák borait számos éremmel is jutalmazták (lásd a táblázatot).
Az igazán rangos eredmények ellenére az Ezüsthegyi Gazdák Egyesületének azonban ma több gonddal is meg kell küzdenie. Kovács András elmondta, hogy ma az egyik legnagyobb probléma az inkább befektetési célból vásárolt szőlő, amelyet vagy bérbe adnak művelésre a tulajdonosok, vagy rosszabb esetben elhanyagolják, sőt, kivágják a tőkéket. A magánkézben lévő szőlőtáblák nem jelentenek kötelezettséget a tulajdonosok számára, a kivágáshoz ugyan engedély kell, de a hegyközségi tanács ezt a gyakorlatban egyszerűen megadja. Egyre kevesebb, már csak 13-15 gazda foglalkozik ténylegesen borászattal. Évek óta probléma továbbá a belterületbe vonás kérdése is, amelyben az Ürömi és a Pilisborosjenői Önkormányzat sem képvisel egységes álláspontot.

A jó bor mindig eléri célját

Édesapám révén már gyerekkoromban közelebb kerültem a helyi szőlőtermesztéshez, ismerem a helyi borászok nagy részét és azt, hogy mennyi munkát áldoznak arra, hogy igazán kiemelkedő, a falu határain túl is elismert borok kerüljenek a palackjaikba, ezért szeretném megosztani a cikk készítése közben (is) szerzett saját tapasztalatomat. A helyi borászok mindegyikének szenvedélye és elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, másképpen nem is lehet jól csinálni (ezt sem). A gazdák közötti – többek által is vallott – megosztottság elsősorban abban érezhető, hogy míg a borászok egy része valóban csupán kedvtelésből, a szőlő és bor iránti szeretetből műveli, addig többen, továbblépve ezen, saját boraiknak nagyobb elismertséget és értékesítési lehetőséget kivívva szeretnének megjelenni, elérve azt, hogy „ára” legyen a boraiknak.

A május 25-ei, első alkalommal megrendezett Ezüsthegyi Piknik egyik nem titkolt fő célja a borturizmus megindítása és fellendítése a vidéken, amely – az ötletgazdák álláspontja szerint – a helyi gazdákra is ösztönzőleg hatna. Ahogy a nagy érdeklődést kiváltó esemény fő szervezője, Janza Márton beszélgetésünk során elmondta, az Etyeki Piknikhez hasonlóan olyan rendszeres megjelenést szeretnének, amivel mindez elérhető. Szeretnék helyben megismertetni boraikat az ide látogatókkal, bevonva további helyi termelőket, kézműveseket is.

Az igen eltérő álláspontokat ismerve nem tudom, mi lesz a jó megoldás, de abban biztos vagyok, hogy a jó bor mindig eléri célját, a termelők és nem utolsósorban a borivók igényeinek megfelelően akár helyben, akár szélesebb körben, de mindenképpen méltó megjelenést biztosítva a gazdáknak.

A 2019. évi Borvidéki Borverseny ürömi és pilisborosjenői helyezettjei:

Ambrus István (1 arany, 1 ezüst)
Badacsonyi László (1 ezüst, 3 bronz)
Budavári József (3 ezüst, 1 bronz)
ifj. Gábeli György (4 ezüst)
dr. Hidvégi István (2 ezüst, 3 bronz)
dr. Horváth Elek (3 bronz)
Kovács András (3 ezüst, 2 bronz)
Markó Sándor (3 bronz)
Meggyesi János (3 szüst, 1 bronz)
Papp József (3 bronz)
Scharer György (4 bronz)
Szilvási Károly (6 ezüst, 3 bronz)
Zsitnyányi Attila (2 ezüst)

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/4 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/