Szellemben és igazságban lovagolni

Régi és mai szentek

Egy írás, amelyben egyszerre ejtünk szót Szent Vendelről és Varasdyék könnyű kezű lovas-módszeréről, és rájövünk, hogy van kapcsolat közöttük.

archív fotó: geocaching.com

Számunkra, magyarok számára az teszi különösen kedves szentté Szent Vendelt, hogy kirándulások alkalmával, faluszéleken sokszor találkozunk az emlékművével, melyet rendszerint hálaadásul emeltek marhavészek lezajlása után. „Szent Vendelin, buzgón kérünk, Isten előtt légy mellettünk, marhadög ellen védelmünk.” (szoborfelirat Jászárokszálláson, 1832).

Mivel az állatállomány Pilisborosjenőn is a megélhetés alapját jelentette, a falubeliek gyakran fohászkodtak hozzá segítségért. Szép szokás volt, hogy ünnepén, október 20-án körmenettel vonultak a szoborhoz imádkozni, énekelni és a Jóisten áldását kérni. Mire a processzió odaért, a pásztorok a közelbe hajtották a csordát, és a legények kilovagoltak a lovakkal, így a pap az állatokat is megáldotta. Ezt a szép szokást elevenítette fel a Varasdy házaspár pár éve.

Náluk tett látogatásom felejthetetlen marad. Régóta ismerem őket és tiszta tekintetüket is, de hosszan még sosem beszélgettünk. Kicsit teszteltek is, hogy meddig mehetnek el, mit mesélhetnek el, mire vagyok vevő – mindenre, ezért egy nagyon mélyen megélt életbe pillanthattam be általuk. Meggyőződhettem arról, hogy ugyanazzal az intenzitással és őszinte nyíltsággal kapcsolódnak egymáshoz, a lovakhoz és a hozzájuk érkezőkhöz. Ültem velük szemben a sátrukban, lassanként ránk sötétedett, de nem tudtam betelni a két ember látványával. Arról nem tehetnek, hogy szépnek születtek, de gesztusaikról, ahogy egymás felé fordulnak, már igen. A legnagyobb tapintattal engedik át a szót párjuknak, ha érzékelik, hogy annak nagyobb szenvedés lenne visszafojtania a közlés iránti szenvedélyét. Igen, szenvedélyt. Mert szinte kitört belőlük a mondanivaló. Akkor is, amikor arról meséltek, hogy milyen hosszú volt az út a sportlovaglástól eljutni az erőszakmentes lótartásig, amikor az állat és ember közti kapcsolat merőben új dimenzióba lép: esetükben Isten megtalálásáig. A ló számukra egy olyan ajándék, amelyen rengeteg csomagolópapír van. Az ember egy életen át bontogatja, míg el nem jut a tartalomig. És ők ott az élet értelmét találták. És milyen kár, hogy a velük rögzített több órányi felvett anyagnak csak kicsiny részét tudom átadni az olvasónak!

És ha az előbbiek alapján azt gondolná az ember, hogy az életük Istennel és lovakkal merő idill, alaposan téved. Piroska egészségügyi problémái olyan hihetetlenül súlyosak, elhúzódóak és pechesek, hogy többször volt halálközeli állapotban. Mindkettejük főállását is ellehetetlenítette a helyzet. Viktor jelenleg főállású lovagoltatásban próbálja megoldani, hogy családja közelében maradhasson fizikailag. Mivel nem reklámozzák magukat, ezért csak bízni lehet abban, hogy a közeljövőben sokan felfedezik maguknak őket.

A múltba visszaugorva: Piroska 1990-ben költözött Pilisborosjenőre a szüleivel, és a közelükben lakó Taki (Takács Zoltán kovácsmester) Flóra lovába „beleszeretett”. Véleménye szerint a lovak iránti rajongás minden emberben megvan, csak más-más korban aktiválódik. 1995 óta vannak együtt Viktorral, akkor született Luna lovuk is, akivel 1996 óta élnek együtt.

Amikor pedig az embernek lesz egy lova, mindent biztosítania kell a számára, ami nagy anyagi áldozat, viszont tudatos választás. Nyaralások helyett túralovaglás. Mert ők túralovasok. Ugyan díjlovaglással Piroska is foglalkozott, de már akkor érezte, hogy valami ezzel nincs rendben. A lovasversenyeken ugyanis a ló csak egy eszköz. A cél a győzelem, akkor is, ha pálcát kell hozzá használni, vagy ha vérzik az állat szája. Életükben összesen egy vállalható versennyel találkoztak, ahol a lóval való kapcsolatot díjazták. Mert meglátásuk szerint a ló nem azért van, hogy leigázzák, hanem hogy az embert megigazítsa. Igaz a mondás ugyanis, hogy bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember és emberré a ló. A könnyű kézzel lovaglás az igazi művészet, amikor szinte az aurámból megérzi a kívánságot, ez megegyezik az ő vágyával. Persze ők is kemény kézzel fogták a lovat pályájuk elején. De most már úgy vallják, hogy mindenkinek el kell sajátítania az etológiailag helyes lovasérzést, és nem az állatot kell megtanítani a fájdalom elviselésére és tanult tehetetlenségre idomítani – kvázi kikapcsolni, élőhalottá tenni. És mikor fáj a kezünk futószárazás közben, akkor kell elgondolkodni, hogy hol maradt a kapcsolat a lóval. Lehetne ezt másképp is. Ahogy Piroska és Viktor mondja: szellemben és igazságban lovagolva.

Szent Vendel-napi állatszentelés: 2019. október 20.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, kevelyhegyitanosveny.eoldal.hu

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/8 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/