Jenői Szalon – Dér Andrással

„Széles életet kellene élni, hiszen a hossza nem befolyásolható. Nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint aki az életet. Az életem tartalma pedig a szabadság.” – kaptuk az útravalót Dér András filmjében Goldschmidt Dénes pszichiátertől.

Nem kell ahhoz spirituális embernek lenni, hogy megérezzük; a Pilisnek különleges erői vannak. „Elég elhagyni a nagyváros zaját, bekanyarodni körforgalmunkon, s már érezzük is a feltöltő energiát” – mondja egy szomszédunk. Egyik közösséget a másik után megismerve újra és újra olyan emberekbe botlom, akikkel egy nyelvet beszélünk, egymás gondolatát fejezzük be, akik pont arra a kérdésre keresik a választ, amelyet mi is feltettünk már.

A Jenői Advent is így jött létre szinte magától. A szervezése után úgy éreztük, talán érdemes folytatni. Elmagányosodó világunkban falunkban olyan, az élet minden területére kiterjedni tudó és akaró közösségi erők működnek, amelyeket tovább kell vinni.

A csodás környezet művészeket, alkotókat, gondolkodókat gyűjt maga köré, akiket érdemes megismernünk, így az ő szemükkel is ránézhetünk világunkra. A beszélgetés, az együttlét és a szórakozás is fontos nekünk, de keressük a fejlődés lehetőségeit is, hogy többek legyünk minden találkozástól!

Így fogalmazódott meg a Jenői Szalon gondolata is. Az elnevezés a csokornyakkendős elit helyett sokkal inkább a tudatosan minőségi együttlétre, beszélgetésekre szeretne utalni.

Ezúttal Dér András volt a vendégünk. András is több mint 25 éve falunk lakója feleségével, Dér Denisával, aki nemcsak remek színésznő, de csodálatos masszázsaival és nyers ételcsodáival sokunkat elvarázsol. Három gyermekük már kirepült a családi fészekből; Asia, Zsolt és Marus mindannyian a film és a színház körül tevékenykednek. Egyszer talán együtt is találkozhatunk velük.

András operatőr, forgatókönyvíró, színházi és filmrendező. Színházi bemutatója, A pillangók szabadok, valamint Az ismeretlen Antall József című film után a legújabb, A szabadság bolond körei című dokumentumfilmjét vetítette le. A film Goldschmidt Dénesről, egy korábban szakmailag és emberileg is megkérdőjelezhetetlen pszichiáterről szól, akinek ügynökmúltja jóval halála után lepleződött le. A még életében létrehozott és működtetett intézetek (Intapuszta és Pesthidegkút) dolgozói, leszármazottjaik és elsősorban Goldschmidt Liza, a doktor lánya életébe tekinthettünk be András és társa, Muhi Klára szemén keresztül.

Beszélgettünk a filmalkotás nehézségeiről, a témától teljesen elzárkózó szakmabeliekről, a sok kötöttségről például az anyagiakban vagy a film hossza tekintetében.

Vendégeink szerint ez a lebilincselő, képileg és zeneileg is nagyon erős hatású film „nem engedett kibújni senkit a történet alól”. Megrendítő pillanatai mindannyiunkat gondolkodásra, önvizsgálatra késztettek. Felismertük, hogy abba a generációba tartozunk, akiket kevésbé vagy jobban, de biztosan megérint a szele az ‘50-es évektől a rendszerváltásig eltelt időszaknak. Kérdéseket tettünk fel, amelyeket talán csak társadalmi szin ten lehet megválaszolni, mégis költői, vagy befelé szóló kérdésekként fogalmazódnak csak meg (még): „Mi lehetett a motivációja valakinek, hogy jelentéseket készítsen?” Zsarolás? Vagy „üzlet”, például, hogy ennek árán hozhatta létre és működtethette oly szabadon a két intézetet? A szabados életbe, amelyet Goldschmidt élt, esetleg ez belefért?

„Az ügynökként élt emberek akkor, vagy később megbántáke, hogy így éltek?” Sok ember, sok történet, de vitába fogtunk az ügyben, hogy morálisan kinek mi elfogadható. Az, hogy halála előtt „meggyónta”, beismerte ügynökmúltját, vagy hogy élete végéig bánja, hogy nem tudta elmondani, vagy hogy csupán elvégzett munkaként tekint régmúlt tevékenységére?

„Hogyan dolgozható fel ez utólag a szereplők többségének élete után?” Andrást és filmjén keresztül bennünket is a személyes történetek izgattak. A leány, a barát, a kolléga és a néző is reménykedik, próbálja mentegetni, vagy elfogadható ma gyarázatot adni, hogy a nyomás kisebb legyen.

A történet abszurditását is megmutatja a film, amelyet András is feszegetett: „Hogy történhet az, hogy az értelmiség és egy, az emberrel és a lélekkel foglalkozó szakma – ahogyan a történelmi egyházak is – a szőnyeg alá söp ri ezt a témát és nem feldolgozza?” Nem állnak készen rá? Már rég megtették? Nincsen Magyarországon erre narratíva? Esetleg nem is dolgunk ez?

A múltba tekintés és önvizsgálat kapcsán felmerült: „Ha 30-40 év múlva a jelenlegi életünkre tekintenek utódaink vagy mi magunk, akkor lesze olyan tevékenységünk, melyre ugyanezt mondhatják: »Hiszen tudta, hogy morálisan nem elfogadható, hogy kárt tesz a gyermekeink, unokáink életében is és mégis csinálta.«” Pl. környezetszennyezés…

Goldschmidt: „Nem beszélgetünk eleget, nincs beszélgetési kultúránk, mind kevesebbszer tesszük fel azt a kérdést, hogy Miért?, mint ahányszor kellene, mert akkor egy csomó minden kiderülne!”

Kérdezzünk és beszélgessünk együtt tovább!

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/3 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/