Rend, Mirkó, önrendelkezés

Adventi szimpózium 2 / 4: A luxus rögös útján

Amikor alig több mint tíz nappal ezelőtt elszántam magam ennek a cikksorozatnak a megírására, legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy már a második rész megírása ekkora kihívást jelent majd. Annyit láttam csak, hogy maga a feladat – a saját rendünket megteremteni egy mások által létrehozott külső szabályozási környezetben – igen fontos, de egyben nagyon kényes kérdés is. Eredetileg nem terveztem, hogy ezt még magyarázgatni is kezdem, de az elmúlt napok eseményei – ami alatt a cunami-szerűen ránk törő, egyre élesebb együttélési feszültségeket felszínre hozó, egyre súlyosabb incidensekről szóló beszámolók körüli vitákat értem – mégis csak indokolnak némi kitérőt.

Néprajzkutatók időnként értetlenül állnak olyan helyzetek előtt, amikor látszólag azonos körülmények és feltételek között egymástól gyökeresen eltérő jegyeket mutató kultúrák alakulnak ki. Benéznek az egyik völgybe, ahol bőrökbe burkolódzó, félelmetes színekkel kifestett sebhelyes emberek szorongatják kőbaltáikat, egymást tisztes távolságból bizalmatlanul méregetve, míg a szomszédos völgyben élő törzs tarka szőttesekben muzsikálással, tánccal múlatja az időt. Mi lehet az oka ennek a különbségnek? Talán sohasem derül már ki. Egy instabil egyensúlyi helyzet, a domb tetejére helyezett kőgolyó, valami apró különbség miatt más-más irányba gurult le, ezzel teljesen ellentétes világokat hozva létre.

Ilyen helyzetben vagyunk most mi is, az egymás szomszédságába költöző, nagyon változatos kultúrát, szokásokat, elvárásokat megtestesítő rétegek jelentik az instabil egyensúlyi helyzetet, ami a közeljövőben valahogy el fog rendeződni. A jövő szempontjából nagyon nem mindegy, hogy hogyan. Pillanatnyilag fölforrtak bizonyos indulatok, összecsapnak a legkülönbözőbb nézetek, de ez a hullám a közösségi média kérészéletű világának törvényei szerint hamarosan levonul. Itt hagyva persze a problémát megoldatlanul. Akkor majd elővehetjük nyugodtan az alábbiakban kifejtett gondolatokat, és megkereshetjük azt a formát, ahogy az önrendelkezésünket elkezdjük fölépíteni.

Lássuk először a kérdést, miért A luxus rögös útján alcímet viseli ez az epizód?

Így utólag visszatekintve a 2017 tavaszán indult, a Helyi Építési Szabályzat tervezett módosításáról napvilágra került információk, az ezek által kiváltott tiltakozás, a tiltakozás leszerelésére az önkormányzat által szervezett találkozók bizonyultak a 2097 Csoport Egyesület bölcsőjének. Az akkori településvezetés az egészet még nem vette komolyan, alighanem úgy élte meg, hogy csak valami átmeneti zavar támadhatott az erőben. Elég lesz megbízni egy erre kész szakértőt, gyömöszölje vissza a szellemet a palackba, nyugtassa le ezt a néhány – amúgy is megmondjuk, hogy tuggyukkicsodák – izgága polgártársat, adjon nekik papírt és színes ceruzát, rajzolják le a jövőt, de azután álljon vissza sürgősen a rend, amikor a szavazógombot magabiztosan kezelő testület senkitől sem zavartatva megszavazza, amiből maga ugyan személy szerint semmit nem ért, de állítólag ez a jövő egyetlen lehetséges útja, építsük be például sürgősen a Kálvária és a Hajcsár út közötti területet a fejlődés egyetemes parancsának – vagy valamilyen egyéb sugallatnak(?) – engedelmeskedve.

Számunkra mindebből itt és most csak annyi érdekes, hogy ezen alkalmak egyikén – mikor erősen szorítottam a ceruzát, hogy színes jövőt rajzoljak – nos, akkor pattant elő valahonnan a semmiből a rejtőzködő luxus szókapcsolat, mint ami számomra a legpontosabban írja körül, milyen létformára nyújt lehetőséget ez a környezet. A fogalom valamennyire megkapaszkodott a helyi közbeszédben, bennem pedig a későbbi események során annyira letisztult, hogy mára már magam is értem, mit is akarok mondani vele. Úgy érzem, hogy ez vált a „beszéljük meg” választási szlogenünk részletesebb kifejtésévé. Beszéljük meg = minden véleményt meghallgatunk és figyelembe veszünk. Luxus = addig finomítjuk a dolgot, míg nem sikerül hajszálpontosan azt a célt elérni, amit szeretnénk.

Megfogalmazom ezt még egyszer, ne maradjon ekörül félreértés. Luxus alatt esetünkben a saját döntéshozatali mechanizmusunkban tanúsított attitűdünket értjük. Amikor a hasonló helyzetekre vonatkozó megoldások megismerése után nem azt mondjuk, hogy akkor most az a lépés következik, amikor ezekből választanunk kell. Nem, ilyenkor azt mondjuk, hogy akkor mindezek fényében nekiállunk alaposan átgondolni, hogy mi magunk mit tudunk és fogunk kezdeni a problémával.

Talán érezhető, hol kapcsolódik ez a fogalom ahhoz a gondolattársításhoz, ami a luxust egyszerűen a duzzadó pénztárcák világának tekinti. Bizonyos helyzetekben ez indokolt, hiszen ha például mosógép vásárlás során a kínálat megismerése után elkezdjük specifikálni és legyártatni álmaink darabját, az nem lesz olcsó mulatság. Ugyanakkor más esetekben egyáltalán nem erről van szó. Luxus, hogy én ezt a szöveget írom, te pedig olvasod kedves Olvasó. Azért tesszük ezt, hogy majd közösen elgondolkodjunk az egészről, időt és figyelmet nem kímélve foglalkozzunk olyan kérdésekkel, melyeket lényegesnek tartunk, hogy ezáltal életünk minőségét egy magasabb szintre emeljük.

Ha tetszik, nevezhetjük ezt az egyediség megélésének vagy kultuszának is. De az egyediség megélése néha sokkal inkább adottságok szülte kényszer, mintsem öncél. Türelmes embernek vallom magam, de ha valaki megszólítana – Figyelj, az ilyen esetekben a következőket kell tenni… – bizony hamar közbevágnék – Már megbocsáss, milyen esetekben?  Amikor egy eredetileg sváb falu lakosságának csaknem egészét kitelepítették, de azért mégis maradt egy szelet a befolyásával jól sáfárkodó őslakosságból? Amikor a kitelepítettek helyére költöztek Matyóföldről, Kárpátaljáról, a Felvidékről, Erdélyből? Amikor a háború után kedvezményes letelepedést kínáltak képzőművészeknek? Amikor alternatív művészcsoportok vertek itt tanyát? Amikor a belügyminisztérium ügynökei fogócskáztak a rendszer nagy öregjeinek másképp gondolkodó gyerekeivel? Amikor később több hullámban megindultak a fővárosból az agglomerációba költözők eklektikus csapatai? Amikor a főváros közelsége és a természeti szépségek vonzereje hétvégeken turistainvázióval önti nyakon a települést? Ilyen esetek nincsenek, ebből egy példány létezik, azt úgy hívják: Pilisborosjenő.

Az egyediségünket jelentő felsorolásban megbújik egy elem, amelyik döntő hatással bír az egész kérdéskörre: „… turistainvázió önti nyakon a települést”. Ez azt jelenti, hogy olyan szereplők jelennek meg tömegesen, akik jó esetben az országosan érvényes szabályokkal ha tisztában vannak. Esélyünk sem lenne kommunikálni, hogy nálunk azoknál valamivel cizelláltabb rendszert vezettünk be. Mivel az sem tűnik reálisnak, hogy a településfejlesztési koncepció kidolgozása során annyira turistaellenes elképzelések születnének, hogy lényegében elűzzük a kirándulókat, ezért ki kell mondjuk, hogy az intenzíven látogatott időszakokban egyszerűen alkalmazkodnunk kell a külső szabályokhoz.

Hallom felcsattanni azt a diadalmas elégtételt, amivel lakosságunk rendpárti szárnya ezt a megállapítást nyugtázza. – Akkor ezzel készen is lennénk ugyebár. Csak nem akarunk más szabályokat hétfőre mint vasárnapra?

Nem tudom, majd kiderül, én inkább igen. Az idő zöme ugyanis hétköznapokból és nem kirándulóidővel megáldott hétvégékből áll. Ilyenkor a környék alapvetően a mienk, itt lakóké. Miért akarnánk ilyenkor önmagunkat korlátozni, ha meg tudunk honosítani olyan normákat, melyekkel biztonságban érezzük magunkat?

Miért nevezem egyébként rögösnek a luxus, azaz a nekünk leginkább testhezálló megoldás megtalálását? Legalább két okból.

  • Egyrészt ahhoz vagyunk szokva, hogy „minél inkább …, annál …” szerkezetű érvekkel hadakozzunk, ami eleve azt sugallja, mintha a legjobb megoldás valamilyen skála egyik végpontjában lenne fellelhető. Tapasztalatom szerint ez sosincs így, mindig egyensúlyi helyzeteket keresünk. Például
    • minél szigorúbb egy szabályozás, annál nagyobb a biztonság
    • minél szigorúbb egy szabályozás, annál élhetetlenebb a rendszer

Közhely az is, hogy élni veszélyes. Gyakran megfigyeljük azt az összefüggést, hogy különös vonzerejű tevékenységek megnövekedett kockázatokkal járnak, lásd az extrém sportok világát. A vállalt kockázatok mértékét csak maga a közösség tudja bekalibrálni. Számomra rejtély, hogy miért tudja mondjuk Németországban minden politikai erő, hogy a sebességkorlátozás bevezetése az autópályán vagy a jogosítvány érvényességének egészségügyi meghosszabbítása eleve a bukást jelenti, holott elég brutális, mikor időről-időre egy-egy matuzsálem felhajt szembe az autópályára és lemészárol egy családot

  • Rögös az út azért is, mert az első részben említett megismerés – elfogadás folyamat rendkívül hosszadalmas.

Mirkó azért került be a címbe, mert a veszte kapcsán kialakult vita során hangoztatott vélemények iskolapéldái voltak annak a távolságnak, amit át kell tudni hidalni, hogy előbbre léphessünk. A saját szempontomból fogalmazok, amikor azt mondom, hogy csak a szemem dörzsöltem, álmodom-e, vagy Örkény fénykorát idéző abszurdot olvasok, amikor olyan kijelentések hangzanak el, hogy a macskának semmi keresnivalója az utcán vagy a szomszéd kertjében? De hogy ez nem valamiféle kuriózum, arra ott állt bizonyítékul az erre a felfogásra épülő iparág, kerítések, melyek macskabiztosak, például a tetejükön forgó rúdakról lepörögnek a mancsok. Nem tudom én ezt végig gondolni, hogy a visszapottyanó, depresszióba süllyedő cicus további sorsa miként is kellene alakuljon, vajon létével és a kisállat-pszichológusok megbízásainak robbanásszerű növekedésével tulajdonképpen a gazdasági felvirágzás egyik letéteményesévé válik, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a fenti vélemény kifejtőjének is meg kell ismernie és el kellene fogadnia engem. Pillanatnyilag valószínűleg úgy tekint egy macskára, mint egy tökéletesen haszontalan lényre, madárpók vagy aligátor, neki mindegy, mire gerjedek, a lényeg, hogy gondoskodjak róla, hogy őt megóvjam a dilim által rá leselkedő veszélytől. Hogy ennek a környezetnek, amiben immár mindketten élünk, miért immanens szereplője a macska, a maga kimeríthetetlen formavilágával, ahogy hátát púposítja, farkából kérdőjelet formáz, szendereg oszlop tetején, jár-kel észrevétlen a maga szuverén módján, meg lehet ezt értetni?

Vállalhatatlanul hosszú már ez az írás, ráadásul nem látszik sehol a vége. Ebben szerepet játszanak persze az előre nem látott, nagy port felvert események.  Újra kell tervezzem a hátralévő két rész felosztását. Lecsóba csapást ígértem az előző részben abban a reményben, hogy ma kimondok minden elvet és megfelelően alá is támasztom illusztratív példákkal. Ha valamit, hát ez utóbbit lehet elhalasztani az érthetőség legkisebb csorbulásával. Jöjjenek hát kicsit ex-katedra hangulatú kijelentések, azzal az ígérettel, hogy ezeket legközelebb újra elővesszük és részletesebben kifejtjük.

  • Nem szeretnénk csecsemőket fürdővízzel kiönteni, lehetőség szerint egyet sem.
  • Ahol és amennyiben lehetséges, nem vonunk közös szabályozás alá eseteket, ha ez összességében kevesebb érdeksérelemre vezet.
  • Aprólékos szabályrendszerek felállítása helyett a közösség elvárásait, mint normarendszert szeretnénk kimunkálni, közismertté tenni, vagyis egy olyan szemléletet szeretnénk elfogadtatni, hogy semmiféle szabályrendszer nem veheti le a vállunkról a személyes felelősségünk súlyát
  • A személyes felelősségünk talán legfontosabb eleme a felkészültségünk, ami az időben változhat, mégpedig mindkét irányban
  • A konfliktusok kezelésére azt tartjuk a kívánatos gyakorlatnak, hogy a keletkezésük helyén próbáljuk rendezni őket, csak ennek sikertelensége esetén vonunk be egyre szélesebb köröket
  • Bátran nyúlunk nem szokványos eszközökhöz

Hát itt a kurta-furcsa vége ennek a nagyobb reményekkel útjára indult írásnak. Ne búsulj kedves Olvasó, utol fogjuk érni magunkat, a feladataink nem szaladnak el.

Wittmann Imre