Tükrök
5 perc múlva jön a busz. Azt pont elérem. A család Szentendrén, én elvileg itthon tanulok, de nem jut semmi az eszembe, se a tananyag, se semmi más. Felkapom a táskám a tanulnivalókkal. Lerohanok, hangosan köszönök utólag realizálva, hogy nincs is kinek. A buszon jövök rá, hogy szomorú vagyok, esetleg nem tudom mi bánt, vagy a közérzetem rossz, nem is tudom, a város megnyugtat. Este a Soliloquort olvastam, talán az hagyott bennem mély nyomot. A Deákon szállok le, séta a Múzeum körúton, Károlyi-kert, végül beletörődve a semmibe és abba, hogy most nem tudok jelen lenni, leülök a Jókai térre. Írni szeretnék, nincs ihlet, előkerül az elsősegély lecke. A város zajától és a szmogtól jó távol a fedőkötések és a gerinctörések világában járok. Halló uram, hall engem? Nem hall, légzésvizsgálat, mentő. Egy jó nagy köpés, egy pár szitokszó és a szememből periférián észlelt rohanás kelt fel a füzetemből. Körbenézek, egy hajléktalant aláznak meg az egyik padon ülő ellenszenves fiatalok. Próbálok csúnyán nézni rájuk, mielőtt visszasüllyedek a semmitmondó teendőimbe. Jó napot, csöves vagyok, és ha nem zavarok egy kis aprót szeretnék, bár a hölgy, úgy látom, elfoglalt… Egy ezrest adok neki, én úgy vallom, ez egy jó szokásom, persze sok pénzem megy el így, de sajnálni nem is tudnám. Legalább kevesebbet költök magamra… Próbálok kedvesen mosolyogni rá, ami nem amiatt nem sikerül, mert nem szimpatizálok vele, vagy esetleg nem sajnálom és nem próbálom felvidítani a valószínűleg elég rosszul telő napjait, hanem mert az a valami ott motoszkál bennem, és nem hagy élni. Baj van kisasszony, kapom a kérdést. Nem csak kicsit fura ez a nap, ön jól van, kérdezek vissza. Egy szokásosan felszínes beszélgetés veszi kezdetét, és amikor már majdnem rá akarom fogni az induló buszra a távozásom miértjét, a bácsi mesélni kezd. A lánya állatorvosnak készül, és mardossa a lelkiismeret, amiért nem tudja támogatni őt, és amúgy azért van ilyen helyzetben, mert pár éve, mikor leszázalékolták, a bátyja minden pénzét ellopta, a házát eladta, és a korházból kikerülve mehetett egyenesen az utcára. Nem tartom magam túl érzelgősnek, de a lelkem érzelmes részét ez megérinti, és a maradás mellett döntötök. Talán egy órája beszélgetünk, amikor észreveszem magamon, hogy itt vagyok, hogy én most ez az ember vagyok, és, hogy a lelkünk most kapcsolódik. Sírni kezdek, először egy könnycsepp, aztán kettő, öt perc után pedig zokogok. Ne tessék sírni, én is sírni fogok. És egymás vállára borulunk és sírunk, érezem a megvető tekinteteket, meg a fintort a járókelők arcán, hogy egy ilyen koszos, büdös és szánalmas emberhez hozzáérek. De nem érdekel, mert nem is tudják, mekkorát tévednek. Megköszönöm felebarátomnak, hogy visszahozott az életbe, amiből egy kicsit zökkentem csak ki, de az épp elég volt ahhoz, hogy szarul érezzem magam. Kavarognak bennem az történések. Érzem, hogy itt van előttem egy szerencsétlen, utcára jutott, depressziós ember, akinek a sorsa százszor rosszabb, mint az enyém. Ezáltal realizálom, hogy mennyivel jobb nekem. Magunkat csakis mások szemén keresztül ismerhetjük meg. Felismerem, hogy ebben a városban azért érzem magam otthon, mert olyan sorsokkal osztozom az életen, minden utcán, akik bárhonnan jöttek, bárhová tartanak, hozzám tesznek valamit, és segítenek abban, hogy még inkább magam legyek. Csodálatos minden lélek, az utcán veszekedő házaspár, a gurulós szatyrát maga után húzó öreg néni, a mekiben péntek délután a kislányával uzsonnázó elvált apuka…, és egy hajléktalan is. Ennek a csodálatos, de egyben borzalmas „semminek és mindennek van értelme” érzésből az idő kelt fel: anyával jegyünk van a Vígszínházba. A könnyeim közt búcsúzom el ettől az embertől, ettől a napsugártól ami az életben pár pillanatig beragyogta az arcomat. Az úton nagyon közel érzem magam mindenkihez. Azokhoz is, akik furcsán, esetleg megvetően néztek rám, mert sírok. Köszönöm.