Rend, Mirkó, önrendelkezés 

Adventi szimpózium 4 / 4: Sanyi 

Azzal a gondolattal indítottam ezt a cikksorozatot, hogy a mások megismerése és elfogadása útján kellene elindulnunk, ha ki szeretnénk alakítani a saját világunkat, melyben közösségként jól érezzük magunkat. Az első három részben azután éppen eleget okoskodtam már szabályozás után kiáltó hétköznapi témákról: mit tehetünk önsétáltató kutyákkal, kerítésekre fittyet hányó macskákkal, pestről kiözönlő bazári majom kirándulókkal, bevállalós helyi autósokkal, tuc-tuc zenére avart égető szomszédokkal, millió egyéb tücsökkel és bogárral. Ebben a záró részben már hátrébb lépünk, hogy onnan nézünk rá még egyszer az előttünk álló útra. Mit is jelent majd megismerni? Képesek lehetünk-e valóban elfogadni? Sanyi lesz ebben segítségünkre. Sanyi, aki sorsával nem engedte, hogy ezeket a kérdéseket megpróbáljuk megkerülni. 

Akadhatnak az olvasók között olyanok, akik kérdően vonják fel szemöldöküket: miféle Sanyi? Hát Sanyi, a mi Sanyink. Aki rövid megszakításokkal a művház előtti buszmegállóban élte le nem túl hosszú életét. 

Nem tudhatom kedves Olvasó, te tudatára ébredtél-e már annak az elképesztő hatalomnak, ami a kezedben van, mikor elmeséled magadnak saját életed folyását. Mit veszel észre, mi felett siklasz át, mit helyezel a középpontba vagy tolsz ki a perifériára? Hogyan építgeted saját igazságodat, birtokában vagy-e az önámítás művészetének anélkül, hogy az öncsalás áldozatává válnál. Nem tanácsos sokat fogyasztani efféle gondolatokból. Elég kiszámíthatatlan, hogy éppen építenek vagy rombolnak-e minket. De senki nem is kényszerít minket töprengésre. Köldöknézés helyett akár tehetünk is valamit. Advent van, mesélek én is. Sanyi történetét rengeteg féleképpen lehetne elbeszélni, ezek egyike-másika reménytelenül távol áll egymástól. Én úgy fogom elbeszélni, hogy azért inkább szép legyen. 

„A sport csinált belőlem embert, az élsport pedig nyomorékot…” Gyakran eszembe jut ez az idézet, bár nem is tudom, kitől hallottam. Olyankor jön ez elő, mikor szembe kerülünk egy dilemmával. Első ránézésre hajlamosak vagyunk extrém teljesítményeknek őszinte elismeréssel adózni. De azokban az esetekben amikor nem elég, hogy a kísérlet kudarcba fullad, de ráadásul tragédiába torkollik, óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést, nem lett volna jobb megmaradni a mértékletesség és kiegyensúlyozottság kevésbé látványos világában? 

Hogyan válaszolunk vajon meg magunknak egy ilyen kérdést? Annyit első ránézésre is elmondhatunk, hogy különbözőképpen. De mi lehet a különbözőség oka? Érdemes lehet-e arra törekedni, hogy közös választ találjunk? Hát nem. 

Stonehenge látványát hívom segítségül, hogy vizuálisan is megjelenjen értékrendszereink architektúrája. Az álló oszlopok képviselik az egyes emberi alapértékeket. A vízszintes gerendák pedig az egyes értékrendek, melyek bizonyos kiválasztott alapértékekre támaszkodnak. Hogy mik is ezek az alapértékek, annak meghatározását átengedjük olyanoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. (Kovács 2013) Az idézett cikk – ami maga is egy recenzió – szerint hagyományosan a jobboldali világnézet körébe sorolt alapértékek, vagy másképpen erkölcsi alapzatok a hűség, a tekintély, a szentség/tisztaság, míg inkább a baloldalinak tekintett szemlélethez társulnak a törődés, az igazságosság és szabadság. Az egyes értékrendek prófétái igyekeznek ugyan minél több alapértékre támaszkodni, de ahogy azt Stonehenge látványa is sugallja, ez csak korlátozottan lehetséges. Nem vagyunk képesek olyan hosszú gerendát az oszlopokra emelni, amely valamennyi alapértéket átérné. Ha például döntően a szabadság pillérére akarunk támaszkodni, gerendánk nem igazán fog elérni a tekintély pilléréig és fordítva. 

Ha a megismerés és elfogadás útján akarunk járni, két dolgot el kell fogadnunk, ami bizony nem lesz könnyű: 

• Az imént megnevezett alapértékek valóban valamennyien értékek, még akkor is, ha ezek közül bizonyosakat inkább a sajátunknak vallunk, és kézenfekvőbbnek érzünk, mint a többit 
• A keresztgerendák, az értékrendjeink nem fognak elmozdulni, hiszen azt sem igazán értjük, hogyan kerültek egyáltalán éppen oda, ahol vannak, azt pedig végképp nem tudjuk elképzelni, hogyan lehetne áthelyezni őket, vagy egy áthelyezésnek mi értelme lehetne 

Sanyi élte tehát az életét. Mindenki vélekedett róla, ahogy vélekedett, Viszonyult hozzá, ahogy a saját kőgerendája diktálta. – Helló Főnök – intette magához a járókelőket, hogy bevonja őket az anyagbeszerzési folyamataiba. Pontosan tudta, kitől mire számíthat. 

Zajlott szerte-széjjel a „társadalmi vita”, hogyan is kellene kezelni Sanyi sorsát. Ennek során megismertük a különböző alapokon álló véleményeket, melyek persze meglehetősen eltérő gyakorlati következtetésekre jutottak. A két fő irányzat valahogy így foglalható össze: 

• Sanyi segítségre szorul. Ez pontosan elegendő ok arra, hogy segítsek neki. Ki vagyok én, hogy azt mérlegeljem, mi okból került ebbe a helyzetbe, szeretne-e ezen egyáltalán változtatni, mit tesz ezért? Arra szorítkozom, amit ő segítségnek él meg. Ha ez történetesen egy üveg bor, akkor azt veszek neki. 

• Sanyi segítségre szorul. Örömmel segítek neki, ha azt látom, hogy ő is segíteni akar magán. Tudom, hogy mi lenne neki a jó, és minden támogatást megadok, ha el akar indulni ebbe az irányba. De nem fogom még mélyebbre taszítani a nyomorúságában azáltal, hogy például az alkoholizmusát szponzorálom. 

Ezeken kívül is voltak persze vélemények, mint például jöjjön már valaki és takarítsa el innen, mert ez egy lehetetlen helyzet. De szerencsére ez inkább a kivételnek számított. 

Most van itt az ideje feltenni a kérdést, ha megismerésről és elfogadásról papolunk, mit jelenthet ez egyáltalán Sanyi vonatkozásában? 

Bevallom, nekem itt megáll a tudomány. Innentől kezdve csak a saját nevemben tudok beszélni. Ha arról kezdenék írni, mi járt Sanyi fejében, amikor az idő partján ülve nézte a dolgaik után lótó-futó embereket, mire gondolt a végtelen, csillagfényes fagyos éjszakákon, az nem lenne más, mint fikció. Amennyit beszéltem vele, abból mindig csak azt tudtam összerakni, hogy számára ez az életmód nem egy olyan kényszerpálya volt, amiből menekülni szeretett volna, éppen ellenkezőleg, ha „megmentették” őt, olyan helyre vitték, ahol majd „jó dolga lesz”, megtalálta a módját, hogy visszaszökjön ebbe a létformába. 

Visszaérkeztünk a kiindulási kérdéshez: hogyan vélekedjünk extrém teljesítményekről? Melyeknek vagyunk hajlandóak értelmet tulajdonítani, elismeréssel adózni nekik? Veszek egy nagy levegőt és kimondom, én személy szerint Taskovics Sándortól fontosabb tanítást, és áttételesen nagyobb ajándékot kaptam, mint mondjuk Fa Nándortól.  

Fa Nándorról tudom, hogy néhány százszoros teljesítményre volt képes a maga választotta kihívások területén, ennek megfelelő tisztelettel tekintek föl rá. Ha én végig tudtam fetrengeni a barátaimmal egy 24 órás versenyt egy szál árboccal egy balatoni viharban, akkor ő körül tudta hajózni a Földet egyedül. De mindezek a kihívások be voltak ágyazva egy-egy életbe. Mikor harmadszor hajózta körül egyedül a Földet, 93 nap 22 óra 52 perc és 9 másodperc után az a kaland is véget ért. Az indulás előtt elmondhatta, hogy reményei szerint többet fog tudni helyéről a világban, mire célba ér. A hazatérés után pedig levonta a tanulságot: ha átengedte volna magát olyan kérdéseknek, hogy tulajdonképpen mi a fenét keres ő ebben az életkorban egy a Horn-fok alatt hánykolódó hajó fagyos gyomrában, nem lett volna képes folytatni útját. 

Sanyi esetében ilyen összevetés föl sem merül. Semmilyen parányi töredékéig nem lettem volna képes az ő életét élni, sem fizikailag, sem lelkileg. Neki nem volt élete, amibe időnként próbatételek lettek volna beágyazva. Amelyek végén ott lebegett volna bármilyen elismerés ígérete, legalább egy Magyar Örökség díj, vagy a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagsága. Az élete maga volt a próbatétel, a próbatétel vége egyben az élet vége. 

Egy dolog marad már csak hátra, hogy leírjam, mi is az az ajándék, amivel engem Sanyi a sorsán keresztül – bár akaratán és tudtán kívül – de végső soron megajándékozott. Az első részben ez állt: „… Az elfogadás talaján pedig szárba szökkenhet a szeretet, de ennyire egyelőre ne is szaladjunk előre.” Most már nincs előre szaladás, itt állunk, ezt a zárójelet szeretném bezárni.  

Elmeséltem már, milyen eredményre vezettek azok a diskurzusok, amelyek a Sanyi sorsához való „helyes viszonyulás” zászlaja alatt folytak. Azt hiszem, kellő alapossággal eleget tettünk a megismerés és elfogadás elvárásainak, ahol megismerés és elfogadás ezúttal nem magára Sanyira, hanem a vita résztvevőire vonatkoztak. Megértettük Stonehenge szerkezetét, és némi keserűséggel tudomásul vettük, hogy ezekről a dolgokról bizony mindig is eltérően fogunk vélekedni. 

A fordulat akkor következett be, mikor nagyjából ugyanebben a körben fölhagytunk a spekulációval, mert éppen akadtak olyan közös célok, melyek eléréséért valamennyien munkálkodni szerettünk volna. És ezeken a hosszú együtt töltött estéken történt, hogy lassan fény gyúlt egy olyan helyen, ahol korábban nem számítottam rá. Ez a fény pedig más megvilágításba helyezte a Sanyival kapcsolatos kérdéseket is. Egyre inkább azt láttam a lényegnek, hogy azok, akiknek ugyan más elképzeléseik vannak ennek gyakorlati kivitelezéséről, ugyanolyan szenvedéllyel szeretnék Sanyi sorsát könnyíteni és jobbítani, mint azt magam teszem. Mit számít ehhez képest, hogy ezt szívünk szerint másként tennénk? Számít persze. De ha a kezünket a szívünkre tesszük, el kell ismerjük, hogy Sanyi egy annyira öntörvényű világot képviselt, mely minden kísérletnek képes volt ellenállni, ami letérítette volna pályájáról, rajta minden fegyver kicsorbult. 

Ennyi történt hát, miután megismertem embereket, elfogadtam, hogy különbözőek vagyunk és azok is maradunk, még meg is szerettem őket. Ennyi, se nem több, se nem kevesebb. Ennél többet kívánni sem lehet. A megismerés és elfogadás után szálljon még alá Sanyi ajándéka, ami után életünkben a szeretet nem elvárás lesz, hanem élmény. Itt a vége, el lehet pakolni a papírzsebkendőket. 

Lassan két éve lesz, hogy Sanyi itt hagyott minket. Most már nélküle kell boldogulnunk. 

Hivatkozások 

Kovács, András Bálint. 2013. „Miért hülyék a konzervatívok, és miért erkölcstelenek a baloldali liberálisok?” ÉLET ÉS IRODALOM, 03 01. https://www.es.hu/cikk/2013-03-01/kovacs-andras-balint/miert-hulyek-a-konzervativok-es-miert-erkolcstelenek-a-baloldali-liberalisok.html.