Rend, Mirkó, önrendelkezés

Adventi szimpózium 3 / 4: Normák és szabályok

Egyfajta ébren ábrándozás könnyed hangulata lengi körül ezt a mai, harmadik folytatást. Nem sikerült az elmúlt alkalommal elérnem a kitűzött célt – hogy átlátható szerkezetben végére érjek az önrendelkezésre vonatkozó megfontolások bemutatásának. A felállított útjelzők is esetlegesnek tűnhettek, kevés szó esett arról, hogy miért éppen azokba az irányokba mutatnak. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan nézhet ki ez a megálmodott út a gyakorlatban?

Ezeket szeretném ma pótolni. Remélem, jót tett nekem a kudarc. Nem akarom immáron átlépni a saját árnyékom, hogy érthetőbbé váljak, mint amilyen vagyok. Remélem, hogy ettől rögtön sokkal érthetőbb leszek, már aki érti, mire gondolok.

Normákról és szabályokról fogok elsősorban beszélni, mint a viselkedésünket különböző módon befolyásoló keretekről, de elegánsan túllépünk azon, hogy precízen megmondjuk, melyiken mit értünk, illetve mi a kettő viszonya egymáshoz. A normák egy közösség magas szinten megfogalmazott elvárásai, a szabály pedig szabály, ezt eddig is tudtuk.

Elsőnek a KRESZ példáját próbálom segítségül hívni. A következő kérdés is gyakran terítékre kerül: hogyan tudnák elérni, hogy a faluban mindenki mindig a feltétlen biztonság megnyugtató érzésével közlekedhessen, beleértve többek között a – különböző életkorú és szeleburdiságú fokú – gyerekek utcára engedését? Már megpróbáltam az előző részben is normarendszerről és azt kiegészítő szabályrendszerről beszélni. Az én olvasatomban a KRESZ normarendszere mindössze két előírás (és elnézést, hogy nem veszem a fáradságot a pontos idézetek kikeresésére)

• közlekedj a mindenkori út-, látási-, közlekedési-, stb., stb. viszonyoknak megfelelően
• tegyél meg mindent a balesetek elkerüléséért

Az első pontban a satöbbi kiterjed még minden lényeges körülményre, mint amilyen például a járművünk műszaki állapota, a saját fizikai állapotunk, felkészültségünk. De aki ezt a két pontot megértette, elfogadja, hogy ennyi a KRESZ esszenciája, nem több, az talán már nincs messze annak a belátásától sem, hogy – ahogy a múltkor is fogalmaztunk – semmiféle szabályrendszer nem képes levenni a vállunkról a személyes felelősségünk súlyát.

Jelent ez valami olyasmit, hogy a normarendszert körülölelő, mennyiségileg annak sokszorosára rugó szabályrendszert valamiféle fölösleges koloncnak tartjuk? Távolról sem. Azokra adott esetekben szükség van. De azt igenis jelenti, hogy a helyi viszonyaink közepette a két eszköznek – normának és szabálynak – ugyancsak eltérő jelentőséget tulajdonítunk. 

Lehetséges lenne-e pontosan megválaszolni olyan kérdéseket, mint például

• milyen sebességgel kell elhaladni

• • egy babakocsi mellett, nagyjából fél méter közelségben, hisz nincs járda?
  • egy első lépéseit próbálgató gyerek mellett?
  • egy először a biciklijén billegő gyerek mellett?
  • egy veszélyérzetet még nem ismerő, de már kiszámíthatatlanul fickándozó apró bicikliakrobata mellett?

• hogyan befolyásolja mindezt

• • ha esik az eső?
  • ha egy nesztelenül suhanó elektromos micsodát vezetünk, amit csak akkor lehet észlelni, mikor már a megelőzendők mellé értünk?

Lehetséges lenne persze, de minek? A szabályokra ösztönösen úgy tekintünk, mint amelyekkel egyben óhatatlanul korlátoztuk magunkat. A Budai út külső szakaszán egyéb rendelkezés hiányában 90 km/h sebességgel suhanhatunk. Ez sokakban úgy jelenik meg, mintha ezzel egyben fölállítottuk volna azt a normát, hogy 89,9 km/h-val azért mindenki igyekezzen haladni, különben indokolatlanul föltart másokat. Kicsit nyersen fogalmazok: ez nettó baromság. Aki arra ösztönöz, hogy azon az úton a szembe haladó járművek egymáshoz viszonyított sebességkülönbsége legyen nagyjából 180 km/h, az nem a hosszú boldog élet mellett tör lándzsát. Ez akkor is így van, ha esetleg néhány kötélidegzetű profi autóversenyzőnek ez abszolút nem jelentene problémát. Nekem a KRESZ normája elég pontosan megmondja, milyen körülmények között mennyivel menjek a Budai úton. Hogy egyébként a KRESZ szabályai az adott esetben ennél magasabb sebességet is megengednének, az teljesen hidegen hagy.

Amennyiben tehát egy norma fokozottabb önkorlátozásra vezet, mint a vonatkozó szabályrendszer, ezt többnyire nem tekintjük elegendő oknak, hogy a józan ész ösvényéről letérjünk. Nézzünk meg azonban egy fordított esetet is. Térjünk vissza az első rész kutyatartási véleménydzsungelébe. Érzékelhetően népes azok tábora, akik elegendőnek tartják egy szabály meglétét, ’a kutya legyen pórázon és pont’. Mit szabad egyáltalán gondolnunk erről?

• A második részben kifejtett luxus iránti vágyunk, az egyediség irányába törekvésünk idegenkedik attól, hogy a kutya platóni ideájára mondjunk ki szabályokat. Valahogy hiába kutya mindkettő, egy 45 dkg-os és egy 45 kg-os jószág határozottan különbözik egymástól. Ezt fogalmaztuk a múltkor úgy, hogy nem szeretnénk csecsemőket a fürdővízzel kiönteni
• Másfelől a törvény betűjének betartása, a póráz használata önmagában nem garantál semmit. Ha elküldöm a frissen beszerzett, impozáns, 45 kg-os kutyám a 35 kg-os lányommal sétálni, annak lehet ugyancsak cifra vége. Szabály norma nélkül csupán a rend látszatát képes kelteni. 

Egymás mellé téve immár a helyi közlekedési morál, valamint kutya-, macska-, ló- és egyéb háziállat tartás kérdéseit, vegyünk egy mély levegőt és mondjuk ki kerek perec: nem igazán hiszünk az aprólékos szabályokra, azok betartatására, számonkérésére alapuló rend hatékonyságában. Ehelyett a normarendszerünk kidolgozására, közismertté, elismertté tételére és elfogadtatására szeretnénk összpontosítani. Aminek során… 

Bátran nyúlunk nem szokványos eszközökhöz – hangzott még az egyik múltkori jelmondat. Itt az ideje megkérdezni, mit is tetszettünk ezalatt érteni?

Örvendetes volt látni a fórumon, hogy – persze a meddő, bemerevedett álláspontok kevéssé reménykeltő háttere előtt – mennyi konstruktív ötlet, javaslat, felajánlás is megjelent. Ha figyelmesen hallgatjuk egymást, számos félreértést eleve elkerülhetünk. Például egy kutyafuttató esetében nem feltétlenül valami ketrecre kell asszociálni, hanem egy területre, ahol kutyák – esetleg adott időszakokban – szabadon engedhetők. Fölmerültek további gondolatok is, hogyan lehetne különböző tevékenységeket térben és időben elválasztani. Önkéntesek jelentkeztek, hogy milyen tájékoztató eszközök szolgálhatnák mindezek megismertetését. Jelentkeztek szakemberek, kutyakiképzők, lovasok, akik szakértelmükkel segíteni tudnák mindennek a kidolgozását, legyen szó akár az egyes csoportok összeszoktatásáról, akár az elkülönülés biztosításáról. És végül, de nem utolsó sorban, a közösség ereje számos egyéni probléma orvoslásában képes segítséget nyújtani. Ha valaki arról számol be, hogy a gyereke minden kutyától eleve retteg, ezzel érdemes lehet valami egyebet is kezdeni, mint minden eszközzel távoltartani a fenevadakat, ami csak konzervál egy nemkívánatos viszonyt. Abban teljesen biztos vagyok, hogy több jelentkező is akadna hasonló korú gyerekekkel és gyerekbarát kutyusokkal, akik segítenének kilábolni ebből az állapotból.

Ezek után már csak egy múltkor meghirdetett alapelv kifejtésével vagyok adós, ami így hangzott: a konfliktusok kezelésére azt tartjuk a kívánatos gyakorlatnak, hogy a keletkezésük helyén próbáljuk meg rendezni őket, csak ennek sikertelensége esetén vonunk be egyre szélesebb köröket. Mit értünk ezalatt és miért tartjuk fontosnak?

Ha a Mirkó vesztét követő vitára gondolok, ott tapinthatóvá vált egy konfliktus, melynek megvolt ugyan az elméleti síkja is, nevezetesen, hogy a személytelen szomszéd bármilyen jószága, mindegy, hogy az sárkánygyík vagy mesterséges intelligencia chipes százlábú, behatolhat-e egyáltalán az én telkemre. De a gyakorlati probléma ennél mintha egyszerűbb lett volna, mintha inkább arról lett volna szó, hogy egy macska átjárt a szomszédba a dolgát végezni. Ami nem feltétlenül hatósági beavatkozás után kiáltó közügy. Némi alom kihelyezésével a szomszéddal való egyeztetés után talán elrendezhető. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a tényleges probléma ennél lényegesen összetettebb, a macskapiszokra való hivatkozás csak ürügy, ami elfedi a valódi okot. Teszem azt, az érintett házban valaki egérnek gondolja magát. Ekkor rögtön érthetőbbé válik egy macska felbukkanását kísérő döbbenet. Mindezek olyan részletek, melyek csak a helyszínen tárhatók fel a maguk teljességében és ott is orvosolhatók a legjobb eséllyel, ezért érdemes először ezzel próbálkozni.

Ezen a területen tehát az lenne a 2097 értékrendje alapján sok türelemmel kialakítandó norma, hogy ha éjszakai műszakban dolgozol, és a szomszédod rendszeresen akkor kezd el flexelni, amikor hazaérsz és nyugovóra térnél, akkor ezzel első lépésben ne a Hivatalt keresd meg, hanem menj át a szomszédodhoz. Tudom, hogy ez nem mindenki elvárásával találkozik, hiszen mi más lenne a Hivatal dolga, mint hogy megvédjen a szomszédomtól. Egyáltalán, hogy jön valaki ahhoz, hogy ilyesmit javasoljon? Milyen alapon?

Erre tudok válaszolni. A 2097 egy közösségekkel, és ezeken keresztül ismeretségi szálakkal gazdagon átszőtt faluközösség vízióját hirdette meg, ennek a felépítésén munkálkodik. Ahogy ez fokozatosan megvalósul, megváltozik az is, hogy mit jelent a szomszédhoz bekopogtatni. Ahhoz a szomszédhoz, akivel esetleg személy szerint nem is annyira szimpatizálsz. De ha már van hatvan közös ismerősötök, akkor a kettőtök konfliktusa mintegy ennek a közös ismeretségi körnek a nyilvánossága előtt zajlik. Csak úgy tudtok bánni egymással, hogy az ezelőtt a fiktív nyilvánosság előtt is vállalható legyen. Nos ez lesz az, amiért nem fogja a szomszédod azt mondani, hogy lemész te a Hivatalba és elolvasod szépen a kis szemeddel, hogy mikor is lehet flexelni, hogy henteregnél itt fényes nappal – és csapja orrodra az ajtót. Most meg végképp nem tenne ilyet, hisz itt van advent immár harmadik vasárnapja.

Wittmann Imre