Dédpapa

Esőcseppek az aszfalton, a felhős égbolt mögül kikukucskáló naplemente, mintha nem szeretné, hogy meglássák, mintha szégyelné magát. Nagymamámmal sétálunk, néha elkezdünk valami olyasmiről beszélgetni, mint például, hogy milyen jó, hogy már kivirágzott az aranyeső. Az Örs vezér tere és a Pillangó utca közti megállót mindig sétálva tesszük meg, ez nálunk hagyomány, ugyanúgy, mint az, hogy ha elhaladunk a Dédpapám lakása előtt (ami az út felénél van kb.), akkor köszönünk a lassan négy éve halott Dédpapámnak: „Szia Dédpapa!”

Elérkezünk az út feléhez, Nagymamám: „Szia Dédpapa lakása!”

Furcsállom, de köszönök: „Szia Dédpapa!” Persze furcsán néznek ránk az emberek, de ha megszokásból is, ennyivel még emlékeztünk arra, hogy volt olyan, mikor félútnál megálltunk és felmentünk hozzá, volt, amikor még óvodásan felmentünk, és ő mindig francia drazsét adott nekünk, vagyis nem ő, mert 93 éves volt és vak, ezért Nagyi öntötte ki a kezünkbe.

Egyébként kiskoromban rajzoltam egy képet Dédpapának, és meghagytam neki, hogy ha mindennap ránéz ötször, akkor egy éven belül visszajön a látása. Sose próbálta elhitetni velem, hogy sikerült, de minden alkalommal, mikor nála jártunk megsimogatta a fejem, és azt mondta, hogy már megint nőttem, és olyan nagy vagyok, hogy rám sem ismer. Utólag tűnt fel, hogy nem is látott, de ez egyáltalán nem érdekes, mert Dédpapa olyan ember volt, aki a szívével és a lelkével látott, azelőtt is, hogy megvakult.

Köszönök, és Nagyi kijavít, hogy Dédpapa lakása. Abban a pillanatban vágott fejbe, hogy Dédpapa meghalt. Hogy Dédpapa, aki annyira öreg volt, hogy hajnalban jártunk át hozzá, hogy pelenkázzuk, és hogy kiflit és kávét készítsünk neki, mert önállóan már semmire nem volt képes. Ezeket én soha nem néztem végig, természetes volt, hogy amikor Dédpapa tényleg öreg lett, és már nem mondta, hogy mekkora nagy lettem, és nem tudott minden nap ránézni a képre amit rajzoltam, én nem voltam annyit vele, és hogy “Nagyi ma én nem megyek, még aludni szeretnék.” És amikor meghalt tulajdonképpen már nagyon régóta nem láttam, és az egész halálból annyi maradt meg nekem, hogy Nagyi leírta egy lapra: “a kezét fogtam, Ő három mély hörgés szerű levegőt vett, és meghalt. 20:37.” Ennyi. És tulajdonképpen azóta volt még Dédpapa, legfőképpen azért mert Nagyi nem felejtett neki köszönni ha elmentünk a lakása előtt, és persze mi utánoztuk, és köszöntünk, és ez automatizálódott nálunk. És persze amikor eladtuk a házát, senkinek nem jutott eszébe a családból, hogy megvegye, de utólag minden családi összejövetelen sóhajtozik mindenki, hogy „jajj megtarthattuk volna”, hogy „jajj mire van a pénz ha nem erre”. De a lakást eladtuk, és mielőtt az a szimpatikus idős házaspár beköltözött, meghirdettük a zongorát, aminek a billentyűit olyan vidáman nyomkodtuk kiskorunkban, és ami olyan hamis volt, mint semmi más, de a hangja nekünk mégis muzsika volt, és mégis boldogság, és mégis szeretet. A zongorát és a vitrint amiben az a porcelán baba volt, aminek az ujja le volt törve, és mindig megkérdeztem Dédpapát, hogy ha meghalsz akkor enyém lehet-e, és akkor ő mindig megígérte, hogy persze, hogy lehet, és mindig mosolygott. A porcelán babát egyébként valaki elvitte előlem a családból, amikor széthordtuk a holmikat. Nekem az a baba lett volna dédpapa, most egy kép van egy kis jutalomszobrocska mellett, amit valami nemes tettéért kapott, de ez nem dédpapa, mert ezekről nem ígérte meg nekem, hogy az enyém lesz. Ez csak úgy lett. Szóval a vitrint és azt a hamis zongorát tízezer forintért szétverték a cigányok, és elvitték. Aznap, amikor ez történt, hallottam a zongorát és a vitrint sírni, hallottam, ahogy hamis hangokon kiáltanak: segítség!, de senki nem segített nekik, cserébe viszont elégették őket.

A szimpatikus idős házaspár beköltözött, és mi elmentünk megnézni az új házat, hát én 10 éves voltam, ezt annyira nem értettem, de sírtam, és utoljára mélyet szippantottam a lépcsőház illatából, aminek olyan illata van mint semmi másnak, egyszerre hipó és menyország. Azóta az a kedvenc illatom, és sehol máshol nem éreztem. Szépen lassan a családnak kemény közös munkával sikerült mindent kiirtania az életből, ami Dédpapa, én vagyok az egyetlen, aki a tőle elhozott tárgyakat az ágyamhoz tettem, nem a padlásra, és igazából néha arra gondolok, mennyire rossz lehet szegény porcelán babának, mert nálam nagyon jó sora lenne. Nagyi volt az egyetlen aki köszönt, hogy Szia Dédpapa, mindig de mindig ha ott járt, és gyertyát gyújt, de most ő is lakást mondott, nem Dédpapát, és ez volt az az érzés ami kimaradt nekem a temetésből, ami ennek a szövegnek az írása közben kezdett el derengeni, mert nem is emlékszem.

Ez volt az az érzés: meghalt. Nincs itt. Soha többé. Nem mondja, hogy megnőttem, nem kell hozzá átmenni hajnalban, nem veszünk pogácsát a lakása alatti közértben, nem ad nekünk franciadrazsét, nem simogatja meg a fejem, nem nézegeti a képet, amit neki rajzoltam, nem hallgatja minden nap a rádiót, nem játssza meg minden héten ugyanazokat a lottószámokat, amikkel azóta nem nyertünk semmit, pedig ránkhagyta, ha meghal, akkor játsszuk meg mi is, mert azok nyerő számok. Én hiszek benne, hogy azok, csak még nincs itt az ideje. Nem jön össze nála a család, és nincs ott, hogy megtapsolja, milyen szépen játszottunk a zongorán, pedig ő is tudta, milyen hamis. És ez a hiányérzet most jött nálam elő, most kezdődött nálam a gyász.

Csendben sétálunk tovább, mindketten érezzük, hogy valami most lezárult. Lebukott a nap. Végleg. Holnap megyünk a kriptába. Hozzád, drága drága Dédpapa. Hiányzol. Szeretlek.