Zöldséges Kati

Amikor elkezdtem írni a cikket, bevillant, hogy Pilisborosjenőn a név kötelez: van „virágos Kati”, itaKati, a kerámiás, zöldséges Kati, és tiszteletbeli pilisborosjenőiként Szegedi Kati illusztrátor; kreatív vagy rajzos Katinak nevezhetnénk őt, talán nem bántódik meg rajta. Róla is olvashatnak a Zsákfalvi lapjain, hiszen június 6-án ő kápráztatott el minket történeteivel a Jenői Szalonban.

fotó: Kádár Viktor

Pistyúr Katalinnal, vagyis „zöldséges Katival” a boltjában beszélgettünk, ahol bizonyára a falu minden lakója megfordult már – igen, abban a kis boltocskában a posta előtt. Mit gondolnak, hány éve annak, hogy Kati ott zöldséget árul? Ha nem tőle hallom, nem hiszem el: már negyven éve várja a paradicsom, a cukkini, a paprika, a káposzta, az uborka vagy az alma új tulajdonosát. Számomra elképesztő ez a szám; negyven éve még nyolcvanas évek voltak, még divat volt a válltömés, a Donald rágó volt a menő a trafikban, Michael Jackson és George Michael plakátjai voltak a falon, köpenyben jártunk iskolába, negyven éve még volt a faluban vagy kilenc bolt, nagyon messze volt a város Pilisborosjenőtől, és lényegesen kevesebben laktak a faluban. Negyven éve még nem volt könnyű banánhoz, déligyümölcshöz jutni. Erre megvolt a külön bejáratott forrás, akinél némi ellenszolgáltatás fejében lehetett banánt, narancsot rendelni, meséli Kati mosolyogva, miközben bevallja, nem szeret magáról mesélni, de aztán, egy kicsit meglepetten, vonakodva, mégis megnyílik.

Meséli, hogy nagyon furcsa sokszor, hogy ilyen nagy lett a falu, de ez a dolgok természetes rendje. Kicsit rosszul viselte, hogy a Vedd együtt-től megrendelt zöldségek, gyümölcsök átvétele pont a boltja előtt zajlott, de pár nap után úgy gondolta, neki nem jelent konkurenciát. Negyven évig egy helyen lenni mindenképpen nagy teljesítmény, és annál is több évig a kereskedelemben dolgozni még inkább. Első munkahelye is Pilisborosjenőn volt, a mai Coop helyén lévő ÁFÉSZ boltban; ott kezdte Kati a kereskedelmi tevékenységet (a fiatalabb generációknak: az ÁFÉSZ a rendszerváltás előtti Magyarországon az elsősorban a vidéki boltokat üzemeltető szövetkezetek egységes neve volt, az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet rövidítése). Később saját boltocskára vágyott, és megnyitotta a kis zöldségesüzletet. Sokat dolgoztak, hiszen a nagybani piacra a férjével együtt jártak; éjfél körül mentek vásárolni, majd feltöltötték az üzletet, és lefeküdtek aludni, fél hétkor pedig csörgött az óra. Ma már szerencsére elhozzák neki a megrendelt árut Szentendréig. A hosszú évek során kialakult egy termelői kör, akikkel előre egyeztet az igényekről.

A negyven év alatt nagyon sokan megfordultak az üzletében – sajnos nagyon sokan már nem élnek. „Volt egy néni, a nevét nem szeretném mondani, aki rendszeresen visszahozta nekem a vásárolt zöldségeket ebéd formájában.” Több olyan vásárló is van a faluban, akinek házhoz szállítják a megrendelt zöldséget, gyümölcsöt. A vásárlók között egyre több a fiatal is, Kati elmondása szerint sokakkal meg is beszélik, ki mit főz aznap, és örömmel osztogat jótanácsokat a napi ebéd összeállításához.

Férje, Sági Lőrinc villanyszerelő, az ő szüleivel laktak egy házban, volt idő, amikor kilencen is, ezért Oroszlányban vettek egy kis házikót, ahova elvonulhattak a hétvégéken. „Akkor még nagyon jól jött, hogy egy kicsit egyedül lehettünk, hiszen sokan laktunk együtt, nagy volt a jövés-menés, itt, a boltban is egész nap emberekkel találkoztam, jó volt egy kis csend. Ma már persze csak ketten lakunk a házban, itt is, ott is sok a munka. De hát nagyon hosszú évek óta járunk Oroszlányba, akkoriban egy kolléganőm beszélt rá, hogy vegyünk ott egy házikót, és nagyon megszerettük.” Érződik a nosztalgia a hangjában, biztosan szép kis paradicsomot varázsoltak ott is maguknak. „Hogy működött az együttlakás az anyósáékkal?”, kérdezem, mert tapasztalatból is tudom, hogy nem zökkenőmentes a többgenerációs együttélés. „Nagyon jól kijöttünk egymással, ez annak köszönhető, hogy ők is, mi is tiszteletben tartottuk egymás határait. Egy lányunk van, neki is jó volt, hogy a sok munka mellett mindkét oldalon számíthatott a nagyszülőkre.” Az üzletben néha édesanyja is besegített, főként akkor, amikor a lánya született, és éppen a házat építették, amihez hordták a téglát.

A lányára (Sági Kati) kérdezve kicsit elszomorodik, mert Németországban él a családjával, ritkán találkoznak, de minden évben eltöltenek itthon néhány hetet. „Mi is meglátogatjuk őket, amikor csak lehet, minden évben egyszer-kétszer elmegyünk. Most persze nagyon szomorú, hogy nem lehetett utazni, reméljük, nyáron találkozunk. De mindennap beszélünk, és a technikának köszönhetően látjuk is egymást.” Ha majd nem lesz már a bolt, akkor még rugalmasabban utazhatnak – erre még nincs pontos terv, amíg még tud dolgozni, addig szeretne is. Érződik, hogy nehezen engedné el, de hogy is lehetne másképp negyven év után. Amikor betérek oda, mindig megáll az idő, manapság divat a retró, és pont ilyen érzése támad az embernek a boltban állva – nosztalgikus. No persze, nem a nyolcvanas éveket sírom vissza – hacsak nem a zenéjét –, nem is az azzal járó rendszert, inkább a rohanó idő az, amitől elszomorodok. Ha Kati már nem lesz zöldséges Kati, akkor a boltocskában feltétlenül Kati álljon: ehhez ragaszkodom.

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2020/5. számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/