A Zsiguli gyártól a Mandelbrotig

A pult mögül szemlélődve

Több mint negyven éve került a faluba. Nagyon szereti a Patak utcát, ahol él, és nagyon szereti a falut, hiszen három gyermeke is itt nőtt fel. A pékségben dolgozik, nap mint nap találkozunk vele, mégis keveset tudunk róla. Bejglicsomagolás közben beszélgettem Vízhányó Anikóval.

Az Alföldről került a Pilisbe, szentesi lányként a drámatagozatáról híres Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett. Húszéves korában már bekötötték a fejét. Férjével háromszor találkozott a lánykérés előtt, és ez a három alkalom elég volt ahhoz, hogy Vízhányó Endre megkérje a kezét. Az első találkozás egy egri osztálykirándulás alkalmával történt teljesen ismeretlenül, a második Szentesen, Anikó szülővárosában, ahol Endre a Szerelem első vérig című film forgatásán dolgozott világosítóként. Majd harmadszor Pilisborosjenőn futottak össze, úgy, hogy egyikük sem tudta, hogy a másik erre jár. Akkor még a falu csak egy szép kirándulóhely volt a számukra, nem pedig majdani közös otthonuk helyszíne. Azon a bizonyos augusztus 19-én Endre megmutatta a szentesi lányoknak, Anikónak és a barátnőinek a Nagy-Kevélyen, hogy másnap honnan nézhetik a tűzijátékot. Egy évvel később augusztus 19-én összeházasodtak, majd öt évre rá szintén augusztus 19-én megszületett első fiúgyermekük, akit még két lány követett. „Akkoriban még kalákában építkeztek az emberek, mi Virágos Katiékkal építettük egyszerre a házat, hol az övék haladt, hol a miénk, mindenki segített a másiknak, jó szomszédok voltunk” – meséli, és egy kicsit elhallgatunk.
Az idilli életből nem jutott sok Anikó családjának, Endre 42 éves korában itt hagyta ezt a világot, és Anikó harmincöt évesen, három gyermekkel maradt egyedül. Segítség nélkül, távol a szülői háztól, három kicsi gyerekkel egyedül kellett talpra állnia. Vannak olyan falubeli barátságai, amelyek ekkor kötődtek, és átsegítették a legnehezebb időszakon. „Egy utcabeli házaspárral való ismeretség ajándék az életemben, ők felülemelkedtek azon, amin sokan nem tudtak, és elfogadtak egyedülálló anyaként. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna” – idézi fel a közel harminc éve történteket. Nagyon sok segítséget kapott a falutól akkoriban. Az óvoda felvette a legkisebb gyermekét már hároméves kora előtt, hogy ő el tudjon menni dolgozni. Budapestre járt busszal, kirakatokat rendezett, aztán rohant haza a három gyerekhez. Ha nem ért vissza az óvodába délután időre, akkor mindig megoldották, hogy a gyerekek addig biztonságban legyenek, az intézményre és a barátokra is számíthatott.
Amikor a gyerekei iskolásak lettek, akkor Anikó is belevetette magát a közösségi életbe, évekig szervezője, segítője volt a Tisza-tavi táboroknak. Jó alkalom volt, hogy a három gyermekével együtt nyaraljon, és közben újabb barátokat szerezzenek. Így ismerte meg Pataki Balázst, az iskola tanárát is, aki sajnos már nincs közöttünk, és akit sokáig ápolt betegségében. A kilencvenes évek elején több szülővel összefogva kialakították a mai játszótér helyét, és gyűjtést szerveztek a játékokra. Dobozokat helyeztek el a faluban, mindenki annyit dobott bele, amennyit tudott. Az út a mai játszótér helyén haladt át, először annak a nyomvonalát kellett megváltoztatni. Ahogy a mai helyzet mutatja, ez jól sikerült, és Anikónak is köszönhető. A munkálatokat Marton Feri fogta össze.

Anikó kreatív pályát választott magának, kirakatrendezőként, dekoratőrként dolgozott többek között a Reklám Dekor Szövetkezetnél. Az oroszországi Zsiguli gyár függönyözésétől kezdve a tihanyi perjel miseruháján át a Mandelbrot pékség dekorációjáig sok minden őrzi a keze nyomát. A pékség feliratait, az évszaknak megfelelő díszítéseit mind-mind ő készíti, hiszen a kezdetektől tagja a csapatnak. A pékségben általában ő szolgál ki, talán az egyik olyan ember Pilisborosjenőn, aki a legtöbb falubelivel találkozik, a legtöbb új arccal ismerkedik meg, aki az apró dialógusokból sokat megtud a helyiek életéről. „Soha nem akartam pult mögé állni, sok rémtörténetet hallottam arról, hogy milyen ez a világ, milyen vevőket kiszolgálni. Én eddig a kereskedelem partvonalán dolgoztam, és mindig örömmel fogadtak kirakatrendezőként. De ez a falu valahogy teljesen más. Például ha elfogy valami, és még valaki szeretett volna abból venni, akkor rendszeresen felajánlják, hogy osszuk meg. Ez olyan döbbenetesen jó érzés. Nem az van, hogy az enyém, és viszem haza, hanem felezzük meg, hogy legyen mindenkinek” – meséli a pékség hétköznapjairól.
A pékség előtt a művelődési házban dolgozott pár évig, nagyon élvezte a gyerektáborokat, nemezelni például itt tanult meg. Varrást pedig még most is vállal. A pékség függönyeit, párnáit is ő varrta a szintén falubeli Csíkszentmihályi Réka gyönyörű textiljeiből, akinek a kolléganőivel korábban egy jurtát is varrtak még akkor, amikor a dekor szakmában dolgozott.
Szabad ideje kevés van, sokat unokázik, szerencsére Ürömön él a három unokából kettő, ami nagy boldogság az életében. Szomorúság, hogy ezt az örömöt Endrével már nem tudja megosztani. Éppen ezért az ünnepeket is nehezen éli meg. A másik fél öröme mindig hiányzik. „Ha Pilisborosjenő nem olyan lenne, mint amilyen, akkor biztosan elköltöztem volna, de annyi szeretetet kaptam és kapok, hogy itt vagyok a legjobb helyen.”

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2021/6 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/