„Először a méhek, aztán Te!”

Interjú Szénási László pilisborosjenői méhésszel a méhek napja alkalmából

Magyarország méhész-nagyhatalom; egy négyzetkilométerre átlagosan 12 méhcsalád jut, ami európai és világviszonylatban is az egyik legmagasabb. A jeles nap apropóján körbejártam Pilisborosjenőt, hogy kaptárak, házi mézelő méhek, méhészek után kutassak.

Hazánkban 1994 óta április 30-án ünnepeljük a méhek napját, melyet az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMME) kezdeményezett. Azért tették erre a dátumra, mert ekkorra teljesedik ki a méhkaptárokban az élet, lesz ereje teljében a méhcsalád. Pilisborosjenőn hat aktív méhészt találtam: Szénási László, Németh István és Gubányiék több évtizede, míg Marton Gergely, Rigler Ádám és Jónás Ádám mostanában, pár éve kezdtek méhészkedni falunkban és  környékén.
Megtudtam, hogy a fiatalok közül többen is rendszeresen járnak Szénási Laci bácsihoz tanácsért és jó, méhekről szóló beszélgetésre, s nekem is azt ajánlották,
hogy méhészek utáni informálódásomat nála kezdjem. Így is lett Szénási László tagja mind a budapesti, mind az országos méhészegyesületnek. A Szent Donát utcában él, Pilisborosjenőn és Pilisszentivánon is vannak méhei.

ZSR: Mióta él Pilisborosjenőn?

SZL: Józsán, Debrecen mellett nőttem fel, 1946-ban jöttem Budapestre. Nagyon sokáig a Bécsi útnál, az Óbudai Temetőnél laktam. 1968 óta élek Pilisborosjenőn. 48 éves koromban kezdtem méhészkedni, jó 30 éve.

ZSR: Hogyan kezdte a méhészkedést?

SZL: A Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál dolgoztam, ahol egy nagyigmándi portás bácsitól vettem mindig mézet. Végül is ő beszélt rá, s az ő szomszédjától
vettem az első 3 méhcsaládot, amivel elindult a méhészkedés. Nem úgy működött, ahogy a portás bácsi mondta, de mégis megtetszett, beleszerettem. Az is igaz, hogy voltak előzmények a családban is. Kertész nagyapám, unokabátyáim, unokaöcsém mind méhészkedtek, apám nem, ő kőfaragó volt.

ZSR: Nem szoktam látni a falupiacon. Hol árulja a mézét?

SZL: Szeretem szépen meghúzni magam, a pódiumot, a felhajtást nem szeretem. A piacozást sem, életemben nem is árultam piacon még sosem. Korábban adtam el nagyban mézet, de, hála az Úrnak, ma minden mézet eladok háznál! És ha maradna is, azt itthon elfogyasztjuk. Nem akarok többet, elég nekem, amim van. Menjenek a fiatalok piacozni, nekik szükségük van az ismertségre.

Vándorolni már nem vándorolok, csak napraforgóra szoktam menni, az utóbbi években leginkább Herceghalom mellé. Oda sem egyedül, hanem a szintén pilisborosjenői méhész, Németh István barátommal közösen. Ő a Bécsi úti részen méhészkedik.

ZSR: Milyen mézei vannak?

SZL: Akác, vegyes virág, hárs, gesztenye, facélia.

ZSR: A fiatal méhészek előszeretettel járnak Laci bácsihoz. Miben kérik a tanácsát?

SZL: Azokat osztom meg velük, amikre én már rájöttem. Elmondom nekik, hogy: „Ne azt számold, hogy egy kaptárból mennyi jön ki, meg megszorzod a kaptárszámmal és akkor elkezdesz szorozni, osztani és örvendezel!” Úgy nem fog működni.

„Nagyon szeresd a méheket! Úgy, mint a huszár a lovát! Először a ló, aztán majd te. Először a méhek, és aztán te.” Naponta végig kell menni a kaptárakon,
gyönyörködni a méhekben. Szeretni, észrevenni, a hangjukat hallgatni, fülelni, nézni, hogy mi hullik le a kaptár előtt, vane mászkáló méhecske, dobálnak-e
ki méhecskéket, mert az is jelez dolgokat. Benne kell lenni. Ha valaki állandóan csak pörgetni szeretne… az nem megy.

ZSR: Vegyszerhasználat, szélsőséges időjárás. Melyek a legnagyobb kihívások egy mai méhésznek?

SZL: Nagyon változnak a körülmények. Mindezek tetejébe körülbelül 10 éve beteg a mézpiac, a költségek emelkednek, a mézárak régóta nem. Próbálkozások voltak ennek megoldására, szövetkezést javasoltak, de az a gond, hogy ha három méhész összejön, akkor négyfélét akarnak. Képtelen a méhész társadalom is az összefogásra. Persze úgy látom, hogy ez az egész magyar társadalomra is igaz, teljes megosztottság van. Az a legnagyobb baj, hogy eltávolodtunk a valódi
értékektől. Az erkölcstől, a tisztességtől. Csak a pénz és a haszonszerzés van, és ez fölébe keveredett az erkölcsnek, a szeretetnek meg mindennek. Ez a legnagyobb baj!

ZSR: Milyen előzményei vannak Pilisborosjenőn a méhészkedésnek?

SZL: Sajnos azok már nem élnek, akik erre a kérdésre igazán tudnának válaszolni. De át kell nézni a helytörténeti könyveket, mert volt itt minden korábban,
el sem hinnék. Még akkor is, mikor a hatvanas években én idejöttem, hát még előtte! Volt, mikor 5 hentes, 4 fodrász működött itt, ez egy nagyon jó adottságú terület, zsákfalu jó közösséggel.

Megmondom őszintén, én nagyon becsülöm a svábokat, dolgosak és összetartók. Ha szült egy asszony, akkor mindenben támogatták, segítették. Megvolt az egymásra utaltság és a szeretet. Most, a mai Borosjenő nem olyan, mint régen volt. A szomszédok alig ismerik egymást. A magas kerítés mögé bemennek a lakók, bezárkóznak, még a saját kertjükbe is alig mennek ki, nem művelik. De mintha lenne változás megint!

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2019/3 számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/