Rend, Mirkó, önrendelkezés

Adventi szimpózium 1 / 4: Essünk túl a nehezén

A fájó veszteségek egyike, amit a koronavírus által megszállt világban idén szűkebb környezetünkben, így itt a faluban is elszenvedünk, az adventi együttlétek hiánya lesz. Idén nem fogjuk karácsonyi illatok felhőjében forralt borunkat szorongatva melengetni az ujjainkat, beszélgetni, nézni, ahogy a gyerekek nézik a programokat, énekelni, örülni, hogy egyre többen lejönnek a Mandelbrotba.

Ezt pótolni nem lehet. De talán az így keletkező űrt érdemes megpróbálni kitölteni olyan tartalommal, ami valahogy mégis ennek az élménynek az irányába mutat, hacsak silány helyettesítő termékként is, segít nem elfelejteni, hogy mire is törekszünk, hogyan szeretnénk élni, és ezt az elképzelésünket ébren tartjuk a bezártság körülményei között is.

Erre teszek kísérletet, az advent négyes osztatának megfelelően négy részletben megszólalva. Nincsenek különösebb előzetes elvárásaim, csak remélni tudom, hogy végül is jól sül el a dolog. Ezt a szellős formát választom: a 2097.hu-ra írom az eredeti szövegeket, a megszokottnál kevésbé ügyelve terjedelmi megfontolásokra. Elvégre az adventi időszak a lelassulás, az ünnepre készülődés időszaka, akit valóban érdekel, találhat rá kicsivel több időt. Hogy ezt követően a Falufórumon történő megosztások kiváltanak-e további eszmecseréket, azt magam is kíváncsian várom.

A választott téma nem könnyű: rend és önrendelkezés között keresem a harmóniát. A rend szót ezúttal abban a jelentésárnyalatban használom, ahogyan a rendpártiság szóösszetételben fölbukkan. Milyen önrendelkezést célozhatunk vajon meg, amikor egy olyan külső feltételrendszerben mozgunk, ahol már létezik egy mások által megalkotott rend.  A kettő közé pedig beékelődik még Mirkó is, aki Dömötörfy Bóra elgázolt cicája. Hogy szegény miért kerül oda, az apránként majd kiderül.

Megszaporodtak az utóbbi időben a leglátogatottabb helyi közéleti fórumunkon, a 2097 Falufórum Facebook csoportban az olyan jellegű diskurzusok, melyek indító bejegyzése tipikusan egy-egy sajnálatos incidensről számol be – elgázolt házikedvenc, kutyák által megriasztott lóról leeső gyerek, másokra tekintettel nem lévő autós, nem jogkövető szomszédok különböző gaztettei a drónozástól a bulizáson át a műanyag égetésig, agresszív és békés önsétáltató kutyák, stb. – majd az ezt követő hozzászólásokban szembesülünk a véleményeknek azzal a rendkívül széles spektrumával, melyben a hasonló esetek kezelésére vonatkozó javaslatok, elvárások, követelések fogalmazódnak meg. Megkíséreljük ezt az egész jelenséget egy lépést hátra lépve szemügyre venni, vajon mi történik velünk? Haladunk valahonnan valahova, vagy meddő vitákkal töltjük az időnket?

Ezzel a sorozattal arra teszek kísérletet, hogy a 2097 Csoport Egyesület meghirdetett értékrendjéből és programjából levezethető válaszokat adjunk bizonyos kérdések várható kezelésének módjára. Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy a falut nem a 2097 Csoport Egyesület irányítja, hanem a Képviselőtestület. A Képviselőtestület kétségtelenül a 2097 Csoport Egyesület jelöltjeiből áll, akik azonban szuverén személyiségek. Az összefüggés tehát nem közvetlen, de azért erős. Jó eséllyel számíthatunk arra, hogy a Képviselőtestület a működését az elkövetkezőkben leírt elvekkel összhangban formálja a jövőben.

Az első rész az Essünk túl a nehezén alcímet viseli, ebben bizonyos értelemben csak kerülgetjük a forró kását. Cserébe a második részben tényleg belecsapunk – ha nem is a forró kásába, de a lecsóba. Világosan levezetjük és kimondjuk azokat az elveket, amelyek alapján építkezni kívánunk. A harmadik rész meglepetést tartogat, a negyedik pedig lezárja és összegzi nem csak a korábbiakat, hanem mindazt, ami az első három rész kapcsán felszínre kerül.

Legfontosabb iránytűnk ezen az úton, hogy az egyesület a közösségépítést tűzte zászlajára. Mégpedig nem valamilyen speciális közösségét – hiszen számos szép múltra visszatekintő közösség működött korábban is – hanem a faluközösségét. Amihez csupán azon az alapon tartozunk, hogy közös a lakhelyünk. Nem olyan ez, mintha a villanyvonatozás, a latex ruhában szaladgálás, vagy egyéb vonzalom terelt volna össze minket. Valahol félúton helyezkedik el ez a viszony az adottságként kapott családtagjaink és a szabadon megválasztott barátaink tengelyen. Hiszen egyrészt kevés a ráhatásunk, hogy ki mindenkinek vált lakhelyévé éppen ez a falu. Ugyanakkor nem kevesen vannak, akik nagyon is tudatos megfontolásból költöztek éppen ide.

Ha azonban közösségépítésről – de ezen belül nem egy közös érdeklődés által összeterelt csoportról – beszélünk, akkor ennek megvannak a jól bevált receptjei. Ezek szerint járunk el mi is. Első lépés a megismerés. A megismerés talaján azután föl tud épülni az elfogadás. Az elfogadás talaján pedig szárba szökkenhet a szeretet, de ennyire egyelőre ne is szaladjunk előre. Már ha az elfogadás kialakul, az olyan, mintha élő növényzettel kötöttünk volna meg egy talajt, amit korábban az első szél széthordhatott, az első zápor elmoshatott.

Megelőlegezem a saját válaszom arra a kérdésre, vajon előre vivő tevékenység vagy időpocsékolás-e egy facebook csoportban vitatkozni. Én egyértelműen az előbbi mellett teszek hitet, még akkor is, ha néhány alkalommal ez valóban süketek párbeszéde benyomást kelt. Mégis egy formája ez a másik megismerésének, és lehetőség az elfogadás gyakorlására.

Ahhoz azonban, hogy reális elvárásokkal közelítsünk egy-egy ilyen helyzethez, néhány dolgot nem árt folyamatosan szem előtt tartanunk.

• Az értékrendünk egy önerősítő mechanizmus. Már a felnőtté válás korai szakaszában kialakulnak a fő pillérei. Onnantól kezdve elsősorban az érzékelésünket keríti hatalmába: a minket körülvevő eseményzuhatagból azokat engedi át észlelésünk szűrője, melyek illeszkednek a már meglévő építménybe, a többiek kívül rekednek. Nagyon jól megfigyelhetjük ezt a jelenséget, ha keresünk a környezetünkben két embert, akik nagyjából egymással szöges ellentétben álló véleményeket hangoztatnak. Egy dolog lesz közös bennük, ahogy este kommentálják a lepergett nap eseményeit – Na tessék, már megint! Hát nem megmondtam?
• A másik dolog, amivel nem árt tisztában lennünk, hogy az értékrendszerünket ért támadás, valamelyik alapértékünk megkérdőjelezése ugyanolyan fiziológiai reakciókat vált ki belőlünk, mintha fizikai támadás érne bennünket.

Ha ezzel a két dologgal tisztában vagyunk, akkor már két jó okot is ismerünk, amiért ne piszkáljuk mások értékrendjét:

• azt úgysem fogjuk tudni megváltoztatni
• partnerünk úgy támad majd ránk, mint egy anyatigris

És akkor következzen az ígért forró kása kerülgetés. Illusztrációként az ebtartás szabályozását fogom használni.

„Az én kutyám sem mászkál póráz nélkül közterületen (speciel egyébként nekem ugyan nincs kutyám, de ha lenne se mászkálna), úgyhogy ne mászkáljon a másé sem!” Ilyen szerkezetű szabályokat könnyű elfogadtatni, ráadásul szépen hozhatnak népszerűségi pontokat. Minden világos, nincs tovább min tépelődni, meg van mondva, hogy Magyarországon, ha kutya közterületre vágyik, húznia kell maga után pórázon a gazdáját, hacsak nem kutyafuttató az illető közterület. Úgyhogy be lehet szépen ülni a kocsiba és lemenni Óbudára a kutyafuttatóba, ahol jogszerűen lehet futni a porba’ föl is alá is. És szólni kell az önkormányzatnak, hogy csináljon kutyafuttatót. Ha meg a kutya csak úgy megy, akkor jöjjön a gyepmester és fogja meg, a vadász meg lője le.

Ezt kell harmonizálni azokkal az igényekkel, hogy a nap egyik fénypontja, a felüdülés egyik legfőbb forrása a közös hancúrozás lehessen a kutyák és gyerekek forgatagában a gyönyörű környezetben. A feladat tehát tulajdonképpen világos, bár kétségtelenül nem egyszerű.

Az érezhető feszültség az elvárásokban könnyen arra elcsábíthat, hogy a kialakítandó gyakorlatot megpróbáljuk valamiféle elvi alapokra helyezni. Helyes-e egyáltalán olyan rendelkezéseket hozni, mely egyes kisebbségek – esetünkben a kutyások – érdekeit nem védi kellőképpen a többség döntésével szemben? Kell-e ezeknek egyáltalán vakon engedelmeskedni?

A mai elmélkedés eredménye tulajdonképpen annyi, hogy tartózkodjunk attól, hogy elindulunk ebbe az irányba. Ne kezdjünk olyan vitákba, melyek a résztvevők értékrendjét birizgálják. Olyan lenne ez, mintha azt mondanánk, eleget üldögéltünk már itt a pacifista lavórunkban, menjünk el legalább paintball-ozni. A tréfás személyzet pedig éles fegyvereket adna a kezünkbe. Pillanatok alatt szétlőhetnénk azt a demilitarizált zónát, amit nagy munkával fölépítettünk.

Az egyetlen nyitva maradó lehetőség, hogy ezeket a kérdéseket szigorúan a gyakorlat szintjén maradva vizsgáljuk a jövőben. A jogszabályok nem önbetartatóak abban az értelemben, hogy a meghozatalukkal egyidőben érkeznének azok az erőforrások, amik az érvényre juttatásukhoz szükségesek. Nem kell semmivel sem elvi síkon szembe fordulni ahhoz, hogy megvalósítsuk a közösség önrendelkezési elvárásainak megfelelő gyakorlatunkat, hiszen amúgy is megannyi kifinomult mérlegelés szükséges az erőforrások elosztásához. Még a saját magunk lábon lövése kedvéért sem nyújtózkodhatunk tovább, mint ameddig a takarónk ér, ez megfellebbezhetetlen képzavar, ahonnan nincs tovább hova emelkedjek, így zárom soraim mára.

Wittmann Imre