„Ha Tirolhoz hasonlót akartok, menjetek Pilisborosjenőre!”

80 éves Stankovics János, a Kevélyhegyi út utcabizalmija

fotó: Kádár Viktor

Stankovics János és felesége, Henczl Ilona 1979-ben egy őszi napon kibuszozott Pilisborosjenőre kirándulás céljából, aztán vettek egy telket az akkori Külső-Szőlő utcában, amely a mai Kevélyhegyi útnak felel meg. A ‘80-as években csak gyalog lehetett feljutni a hegyre az agyagos, csúszós úton, az autósok pedig a Teve-sziklánál található kőkeresztnél indulva kapaszkodtak fel. Jánosnak nagy szerepe van abban, hogy ma már van aszfaltos út, közvilágítás, vezetékes víz, csatorna a belterület határáig. Több civil akcióban is részt vett, nagy szervező, és sokat tett a faluért, főleg a „hegyen” élőkért. 80. születésnapján kerestük fel.

Kevélyhegyi úti lakosként néha még ma is felteszem magamnak a kérdést, miért költöztünk a falunak erre a mindentől távol eső részére? Igaz, hogy csendes, nyugodt, szép a kilátás, viszont a Kevélyhegyi út egy pontján túl még ma sincs vezetékes víz, gáz, csatorna. Sokszor küzdünk az elemekkel, nehéz a közlekedés. Cserébe az erdő kapujában élünk, és biztosan többször vágunk neki a hegynek, mint az, aki a központban lakik. Negyven évvel ezelőtt azonban még bevállalósabb lehetett itt telket vásárolni és építkezni. Arról kérdeztem Jánost és Icát, hogy mi fogta meg őket a faluban?

„A csend, béke, nyugalom, és a gyönyörű naplemente, amit a teraszunkról is látunk. Egész Budapestre, a budai hegyekre van panorámánk. A tűzijátékot a szobából is meg tudjuk nézni” – mesélik. „Amikor megvettük a telket, más arcát mutatta a falu. A hegy a „gyüttmentek” birodalma volt, a szomszédaink magas beosztású vezető emberek voltak, akik nagyon sokat segítettek; összetartottunk. Amikor először kijöttünk, egy gazzal benőtt szilvafán bukkantunk rá az “Ez a telek eladó” táblára, és a buszjegyünkre karcoltuk fel a telefonszámot, mert még toll és papír sem volt nálunk.  Később sem volt kocsink, gyalogosan kaptattunk fel a buszvégállomástól, ahonnan cipeltük az ivóvizet kannákban” – mondja Ica. „Lógott a nyelvünk, és a Patak utcában, a Szőlő utcában – a mai Szent Donát – meg-megálltunk, így ismerkedtünk meg a falubeliekkel, akik szívesen invitáltak a házukba. Azóta is több barátság megvan. Szinte mindenkit ismertünk.”

János a Bakonyaljáról származik. Már tízévesen ismerte a molnármesterség minden csínját-bínját, hiszen a családjáé volt a huszonöt pápateszéri vízimalom egyike. Ő vitte volna tovább a szakmát, de jött az államosítás, 1951-ben elvették a malmot. János Budapestre került elektroműszerész-tanulónak. 1958-ban a kispesti Műszergyárban helyezkedett el, ott ismerte meg Icát, akinek a családját szintén megtépázta a történelem. Belvárosi lány volt, édesapja Európa négy, speciális  területtel foglalkozó nyomdai szakembere közé tartozott: cinkográfusként dolgozott, és Párizsban kínáltak neki állást. Nem fogadta el, itthon maradtak. A szakmája mellett Ica a nagypapájának Bazilika melletti, 1838-ban alapított (akkor még felcser) fodrászüzletébe segített be, amelyet szintén államosítottak.

fotó: Kádár Viktor

Ica és János a Műszergyárban ismerkedett meg 1963-ban. Ica is elektroműszerészként dolgozott ott, majd több egyetem elvégzése után nagy digitális rendszerek hardverhiba-diagnosztikájából doktorált, hardverfejlesztő mérnökként helyezkedett el, majd docensként tanított többek között az
ELTE-n és a Corvinuson.

A két fiatal 1967-ben házasodott össze. Közös életüket a Garay utcában kezdték meg, de a hétvégéket már a pilisborosjenői telken töltötték. A falut eredetileg Ica édesapja javasolta nekik, mivel szerették Ausztria, Németország és Svájc tájait: „Ha Tirolhoz hasonlót akartok, menjetek Pilisborosjenőre.” Ezután jött az a buszos kirándulás, amely telekvásárlással végződött, 1984-ben pedig megkezdődött az építkezés. A falu legjobb mesterei dolgoztak a házon, Szimeth Gyuri bácsi vezetésével. János első civil akciója az volt a ‘80-as évek elején, hogy sínkövet hozatott az útra, amelyet a hegyről lefolyó csapadékvíz gyakran még gyalogszerrel is járhatatlanná tett. Összekalapozta a pénzt és intézkedett, így 70 fuvar kő érkezett Szentendréről a HÉV építésének időszakában. Csak 1990-re lett végül aszfaltos út; akkor 346 500 Ft-ot gyűjtött össze János, abból készült el. Elmondása szerint a tanács, majd az önkormányzat csak erkölcsi elismerést adott. A költségekbe körülbelül hatvanan szálltak be a hegyen élőkből és hétvégi telkesekből, még a kisnyugdíjasok is hozzájárultak pár ezer forinttal.

A sikeres akció után a közvilágítást szervezték meg a Várkonyi család vezetésével. Ma már elképzelhetetlen, de 1987-ig nem volt áram a hegyen. 1995–96-ban a csatornaépítés szervezésén dolgozott. Ugyanekkor, szintén lakossági hozzájárulással, megépült egy törpe vízmű a Csalogány köz sarkán, amely azóta 15 család vízellátását biztosítja – ebben is nagy szerepe volt Jánosnak.

1995-ben, miután nyugdíjazták, egyre több időt töltött itt, a faluban, aztán teljesen ideköltöztek. Szinte elsők voltak a hegyen élő állandó lakosok között. János azóta is a Kevélyhegyi út szépítésén, rendben tartásán dolgozik, saját pénzén kukákat helyezett ki a turistáknak. Hat évvel ezelőtt, szintén a lakók anyagi hozzájárulásával, kialakították a korábbi belterületi határnál a pihenőt fapadokkal és asztallal. Ma is rendszeresen készít tájékoztató anyagokat szomszédainak hasznos telefonszámokkal, információkkal. Évekig vállalta a Hírmondó eljuttatását 120 családhoz, tavaly segített az utcanevek feltérképezésében.

János a Kevélyhegyi úton élőkért tevékenykedik még 80 évesen is – szomszédjától, Wrabel Katától kapta a „Kevélyhegyi út őrző angyala” címet születésnapjára, amit meg is érdemel. Legyen ilyen aktív szervező még évekig, Isten éltesse sokáig!

A fenti cikk a Zsákfalvi Riporter 2020/5. számában jelent meg.

A teljes kiadvány letölthető innen: https://2097.hu/zsakfalvi/